A romantikus filmek. Többek között ezek is foglalkoztatnak. Persze nem csak a könnyedebb művek, hanem a komolyabb drámák, vagy magával az összeismerkedéssel, a párkapcsolattal illetve a családdal foglalkozó alkotások is. A következőkben próbáltam minél sokszínűbben összeszedni az általam legfontosabbnak, legigényesebbnek és a legjobban a témába vágóbbnak vélt 9 mozit (az egyik trilógia), amelyeket valaha is láttam. Sajnos ki is hagytam párat, amelyet szívesen betettem volna, de vagy én nem találtam teljes mértékben ide illőnek, vagy voltak nála jobbak is, vagy azért mert, hogy minél sokszínűbb legyen a paletta, nem szerettem volna sok azonos témájú alkotást betenni. Tehát íme,  nézzük is a 9, plusz 6 filmet, amelyet nagyon fontosnak tartok.

A mielőtt trilógia (Mielőtt felkel a nap - 1995,  Mielőtt lemegy a nap - 2004,  Mielőtt éjfélt üt az óra - 2013)

amerikai-osztrák-svájci szerelmi történet (105, 80, 109 perc)

Szereplők: Ethan Hawke (Jesse) Julie Delpy (Célenie)

(Vigyázat! Erős spoiler veszély annak, aki a 2. és a 3. részt nem látta)

Egy nő és egy férfi találkozik egy Budapestről Párizsba tartó vonaton. Ezzel indul Richard Linklater Mielőtt trilógiájának első felvonása. Jesse, akinek a gépe másnap reggel indul, meggyőzi a lányt, hogy tartson vele a bécsi éjszakába. A történetről nem is szeretnék többet elárulni, inkább rátérek, miért is tartom olyan jónak. A film nagy ereje a kivitelezésben rejlik. A férfi és a nő közötti kapcsolat a filmvásznon rengeteg alkalommal giccsbe vagy cukormázba torkollik, illetve az idétlen párbeszédek, a gyenge színészi játék tönkre vágja az egészet, de itt ez nem történik meg, sőt kevés film tud ilyen hiteles és magával ragadó lenni.

A  két színész Ethan Hawke (Jesse) és Julie Delpy (Céline) nagyszerűek. Teljesen természetesen játszanak, a néző könnyen megszeretheti őket és azonosulhat velük. Az ilyen filmek amúgy is nagyon színész orientáltak, de a maximumot kihozzák a szerepükből. Hawke az esetlen, humoros egyszerű amerikai srác, Delpy, pedig a kislányosan bájos és határozott lány.

Itt a hangsúly az elhangzott szavakon vannak, végig a párbeszédek dominálnak, kevés az olyan jelenet, ahol nem beszélnének a karakterek. Olyan témákat érintenek mint a szexualitás, a szerelem és maga az élet. A szituációk teljesen valóságosak, minden ember szembesülhet velük a való életben, és ezért is lehet olyan könnyen azonosulni a karakterekkel. 

A második rész cselekménye Párizsban veszi fel a fonalat, 9 évvel az első rész történései után. Jesse és Céline nagy változáson mentek keresztül. A lány energikus és nyitottságot áraszt, míg Jesse-ből sikeres író vált, ugyanakkor magába zárkózottságot és fásultságot tükröz. Azonban találkozásuk alkalmával mintha nem is történt volna semmi, ugyanazok a személyiségek maradtak volna, mint akiket megismertünk.

Ez a mozi is a párbeszédekről szól, csak itt Párizs utcáin sétálnak és a cselekmény valós időben játszódik. A szereplők adott témákhoz is érettebben állnak hozzá. Itt is erényként  tudom felsorolni a előző részhez taglaltakat: a színészi játék nagyszerű, a párbeszédek kreatívak, pörgősek, ugyanakkor talán már nem annyira lendületesek, de ez nem is negatívum, inkább ez is csak azt jelzi, hogy idősebbek és ezáltal tapasztaltabbak lettek.

A befejező darab, talán mind közül is a legjobb, a legkiforrottabb, vagyis a kritikát elkerülve nekem ez tetszett a legjobban. Újabb 9 év telt el, tehát majdnem 20 év mióta a vonaton először találkoztak, a helyszín Görögország, Jesse és Celine összeházasodtak, a 40-es évükben tengődnek és családot alapítottak, azonban az életük nem teljesen tökéletes. Folyamatosak a veszekedések, a viták, de ez mind olyan probléma, amit a legtöbb házas tapasztal ilyenkor. Linklater felteszi az összes kérdést ami a kortárs párkapcsolatokat jellemzi, a rózsaszín köd a szerelemről, amit fiatalon természetes, itt már egyáltalán nem érzékelhető. A záródarab (vagyis folytatásról eddig semmit nem tudni) még abban is másabb, hogy itt a mellékszereplők is többet vállalnak, sokszor az ő szájukból, hallunk bölcsességeket, tanulságokat, okos filozofálgatásokat.

Így zárásként ezt a trilógiát kötelezőnek tartom a megtekintésre, egy szerelmi történet, a párkapcsolatok minden nehézségeivel, boldogságaival, olykor megnevettetően, olykor szívfacsaróan és olykor gyönyörű szépen tálalva.

A nő (2013)

amerikai szerelmi történet, sci-fi (126 perc)

Szereplők: Joaquin Phoneix (Theodore), Scarlett Johansson (Samantha), Amy Adams (Amy)

Spike Jonze a Jackass filmekből lehet ismert sokak számára. Azt, hogy ő nem csak az önfeledt bolondozáshoz ért, azt a rendezői pályáján bizonyította, vegyük például a John Malkovich menetet vagy az Adaptációt, de pályája csúcsa talán a legfrissebb filmje A nő.

A történet egy magányos férfiról szól, aki azzal foglalkozik, hogy mások helyett fogalmaz meg szerelemes vagy bocsánatkérő leveleket, amit nem tudnának jól megírni, vagy éppen csak lusták hozzá. Ezután hirtelen teljesen megváltozik az élete, amikor megismerkedik a Samantha névre hallgató operációs rendszerrel, aki önálló gondolkodással rendelkezik. Beszélni és érezni is tud és ezáltal kellemes társaság lesz a férfi számára, akibe idővel beleszeret és ezek az érzései viszonzásra is találnak.

A sztori sokak számára abszurdnak és elidegenítőnek hathat, azonban ez a kapcsolat teljesen természetesnek érződik a filmvásznon. Ha kicsit nyitottak vagyunk és előítéleteinket hátra hagyjuk, akkor teljes mértékben bele tudjuk élni magunkat ebbe a szituációba. Itéletet nem mond a film, inkább görbe tükröt nyújt nézője felé. Amit mi csinálunk a szürke hétköznapokban, az sokkal jobb ennél, mi ennél jobbak vagyunk? A főszereplő csak a technológiába tud menekülni, társas kapcsolat kiépítésére egy hús-vér emberrel nem (lenne) képes a csalódásai után. Persze mint minden szerelemben itt sem csak boldogság van, hanem a másik véglet, amivel a nézőjét is szembesíti.

A főszerepet Joaquin Phoneix játssza, nagyszerűen, az érzelmeit teljes mértékben hitelesen átadja a vásznon. Őt amúgy is korunk egyik legjobb karakterszínészei között tartják számon, olyan filmek és alakításai vannak a háta mögött mint a Gladiátor Commodus-a, a Nyughatatlan Johnny Cash-e vagy a The master Freddie Quell-je. Ezekért Oscar jelölésben is részesült, A nő-beli karakteréért igaz nem, de alakítása vetekszik velük. A legfőbb mellékszereplő a Samantha hangják adó, a Bosszúállókkal világhírűvé vált Scarlett Johannson, kisebb szerepekben, pedig olyan neveket találunk, mint az Érkezésből is ismert Amy Adams és a Galaxis Őrzői Űrlordja, Chris Pratt.

Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

amerikai  dráma, szerelmi történet (108 perc)

Szereplők: Jim Carrey (Joel Barish), Kate Winslet (Clementine), David Cross (Rob), Elijah Wood (Patrick), Kirsten Dunst (Mary)

Jim Carrey már bebizonyította, hogy nem csak komikusként tud hitelesen és meggyőzően játszani. Ilyen filmje volt például a 1998-ban készült Truman show is, amiről korábban már részletesen is írtam. Michel Gondry és író társa Charlie Kaufmann egy olyan világot hozott létre az Egy makulátlan elmében, ahol a emlékezet törlése lehetséges és rengeteg ember él is ezzel az egyszerű megoldással. Céljuk, hogy elfelejtsék volt szerelmüket és a velük töltött kellemes pillanatokat, válásuk megkönnyítése érdekében. De vajon lehetséges, hogy végleg kiverjünk valakit a fejünkből, akivel annyi közös szép emlékünk van? 

Joel és Clementine egy párt alkottak, azonban kapcsolatuk megromlott és egy nap a férfi rádöbben, hogy a lány nem ismeri őt fel, később pedig rájön kitöröltette a közös emlékeiket. Joel, hogy a fájdalmát enyhítse, ő is erre a lépésre szánja el magát. A folyamat közben felelevenedik  a közös múltjuk, hogyan romlott meg a kapcsolatuk, mi vezetett idáig. Később azonban komplikációk lépnek fel, így a páciens is veszélybe kerül.

A film főszereplői remekül játszanak, Jim Carrey nagyon jól adja a magányos, magába zárkózó figurát, Kate Winslet-re viszont nagyobb feladat várt és a maximumot kihozta a karakteréből. Nagyon jól adja át az érzelmeit a vásznon. Van egy bizonyos magabiztossága és kiállása, azonban belülről ő is csak egy sebezhető ember és ezt nagyon hitelesen érzékelteti.

A mozi számos kérdést fel tesz. Az emlékeink mennyire befolyásolják az énképünket, mennyire határoz meg minket egy-egy emlék és persze, hogy végleg eltudjuk-e felejteni azt, amit már egyszer átéltünk. Egy különleges mű, ami nagyon el tudja gondolkoztatni a nézőjét, azonban leginkább azok fogják megérteni, akik saját maguk is egy ilyen kapcsolat végén járnak.

Kramer kontra Kramer (1979)

amerikai dráma (105 perc)

Szereplők: Dustin Hoffman (Ted Kramer), Meryl Streep (Joanna Kramer), Justin Henry (Billy Kramer), Jane Alexander (Margaret Phelps)

Ted (Dustin Hoffman) a munkájának él, a családját is ez alá rendeli, majd az egyik nap felesége (Meryl Streep) közli vele, elhagyja, így 7 éves fiúkat, Billy-t (Justin Henry) is egyedül kell felnevelnie. A munkáját háttérbe szorítva mindent meg is tesz fiáért, hogy a legmegfelelőbb nevelésben részesítse, azonban később újra megjelenik a színen a feleség, Joanna, aki vissza szeretné kapni Billy-t.

Robert Benton elsősorban forgatókönyvíróként alkotott maradandót. Ő segédkezett a Bonnie és Clyde valamint a Superman megírásánál is. Ötletei 5 Oscar jelölést hoztak a konyhára, amiből kettőt váltott díjra, az 1984-es Hely a szívemben című filmért és négy évvel korábban a szóban forgó Kramer kontra Kramer-ért nyerte el az aranyszobrocskát. Rendezőként két nominálást tudhat magának, amiből egyszer győzedelmeskedett. Szintén az 1980-as gálán mosolygott rá a szerencse.

A két főszereplő Dustin Hoffman és Meryl Streep kitűnő választás volt a szerepre, nehéz megmondani ki múlta felül a másikat, még ha Streep kevesebbet is szerepel, de mindkettőjüknek megvan a csúcspontja a filmben. Teljesen természetesen játszanak, igazi karakterszínészek. Meryl Streep a tárgyalótermi jelenetben alakít zseniálisan, míg Hoffman, pedig a gyereknevelés során kiemelkedő, csak úgy mint a fiát játszó színész Justin Henry, aki az alakításáért Oscar jelölésben részesült, mindössze 8 évesen. Ezzel máig ő a legfiatalabb jelölt, bármelyik kategóriát is nézzük. Mindemellett a két főszereplő (Meryl Streep mellékszereplőként kapott jelölést) is megnyerte kategóriáját. 

A film megmutatja mennyire árthat egy családnak, ha elhanyagolják azt, inkább a munkába temetkeznek a felek, vagyis jelen esetben csak az egyik fél, illetve, hogy meg lehet változni csak sokszor kell hozzá valami, ami nagyban befolyásolja az életünket vagy éppen kiszolgáltatott helyzetbe hoz. A szituációk hitelesek, a párbeszédek kreatívak és berántanak, érződik a vászonról a mértékletesség és a realitás, a hatásvadászat teljes jele nélkül. Egy őszinte film, ami a családról, azon felül, pedig talán legfőképpen az apukákról szól, de ez attól is függ hogyan közelítjük meg. Mindkét szülő egyoldalúan van kezelve, úgy, hogy egyet tudunk érteni velük, megismerjük és megértjük álláspontjukat. Megtekintését mindenkinek nagy szívvel ajánlom.

Annie Hall (1977) 

amerikai dráma, szerelmi történet, szatíra (93 perc)

Szereplők: Woody Allen (Alvy Singer), Diane Keaton (Annie Hall)

Woody Allen a párkapcsolati filmek "Non plus ultra"-ja. Alkotásai középpontjában mindig a férfi-nő kapcsolat áll és általában annak nehézségei, problémái. Gyakran vállalja filmjei főszerepét, ahol a kis termetű, szemüveges, művelt, de mindig panaszkodó pesszimista figurát testesíti meg. Ha olvasná mennyire egyszerűen írtam körül jellemét, nagyon ki lenne akadva. Nagy rajongója Ingmar Bergman munkásságának és abból is a legtöbbet a Jelenetek egy házasságból című sorozatából merített. Többször van utalás is rájuk, a most tárgyalt filmben is az egyik jelenetben az ő egyik alkotására vált jegyet a két főszereplő. 

Az Annie Hall főhőse Alvy Singer (Woody Allen) a népszerű komikus, akinek harmadik párkapcsolata sem áll rózsásan. A kezdeti harmonikus kapcsolat egyre jobban süllyed vitákban és nézeteltérésékbe, mindeközben a szexuális életük sem olyan mint régen. A rendező saját életét dolgozta fel ezzel a művel, valamint színésznő társáét. Egy időben ugyanis jártak Diane Keaton-el és közben stand-up komikus is volt, valamint pszichológushoz is járt. Keaton, pedig elvileg a ruháit is a saját gardróbjából szerezte és azokat vette fel, ami jó döntés volt, a karakterét és a filmet is csak színesítette.

A film másfél órájában igazából nem sok minden történik. Az első fele a visszaemlékezés az Annie-vel való kapcsolatuk kezdetére, a második fele, pedig annak megromlásáról szól. Közben Woody Allen végig beszéli a játékidőt magáról, problémáiról, a világról, a párkapcsolatról és a szerelemről. Valószínűleg magát adja ezért ennyire hiteles és társa Diane Keaton is nagyon természetes. Karaktere változásait jól érzékelteti. Az elején nagyon elbűvölő, majd kezd egyre jobban kiábrándulni kapcsolatából és viselkedése is megváltozik. Egy harmadik fontosabb szereplője is van a filmnek,  Rob (Tony Robert) Alvy barátja, aki megismerteti kettőjüket egymással és segít a férfinak, majd később elköltözik a városból.

Térjünk is rá New Yorkra. Woody Allen filmjeiben nagyon fontos szerepet játszik ez a város, egyszerűen nem tud elszakadni tőle, a filmben is csak New York jöhet neki számításba. Egy másik filmje, a szintén nagyszerű Manhattan, ami többet elárul a városhoz kötődő érzelmeiről. Van is egy emlékezetes jelenet a filmben, ami a tetőn  játszódik és a főszereplője a  New York-i táj, a szép háttér. Ezen felül rengeteg kikacsintás van a nézők felé, olykor még hírességeket is megszólít, mintha teljesen természetes lenne, és teljesen normálisan érződik az is, hogy egy idős asszony az utcán mindent tud kapcsolatukról. 

A munkássága tehát a nő-férfi párkapcsolatokról szól. Van számos fontos műve, amit az Annie Hall helyett is betehettem volna, ilyen a már említett Manhattan (1979) vagy a Hannah és nővérei (1986) is. Viszont az Annie Hall a legfontosabb, és az ami a legnagyobbak közé repítette. A következő évben meg is kapta érte a legjobb filmnek járó aranyszobrocskát, a Star Wars elől elhappolva azt. 

Szédülés (1958)

amerikai thriller, szerelmi történet (129 perc)

Szereplők: James Stewart (Scottie), Kim Novak (Madeleine Elster), Tom Helmore (Gavin Elster), Barbara Bel Geddes (Midge Wood)

Alfred Hitchcock filmje kezdetben nem volt sikeres, se nézői, se kritikai szempontból, majd közel egy évszázad kellett, hogy ez megváltozzon, felfedezzék a benne lévő értéket az összes hibájával együtt. A Sight and Sound magazin kritikusai 2012-ben a Szédülést választották a valaha volt legjobb filmnek közvetlenül Orson Welles aranypolgára előtt.

A történet John Ferguson (James Stewart) nyomozóról szól, aki súlyos akrofóbiában, vagyis tériszonyával küszködik és úgy dönt ott is hagyja a munkáját, miután betegsége miatt nem tudott a társának segíteni egy üldözés során, ami közben az életét vesztette. Az asszisztensével (Barbara Bel Greddes) tölti ideje nagy részét irodájában, majd egyszer felkeresi egy régi barátja (Tom Helmore) és azzal bízza, meg hogy nyomozzon a felesége (Kim Novak) után, mert mostanában furcsán viselkedik és aggódik érte, egy nőt ábrázoló portré reinkarnációjának hiszi magát. Scottie végül el is vállalja a feladatot és mindenhová követi a nőt, hogy fényt derítsen a rejtélyre.

A filmet fenntartó misztikum az egész filmet végig kíséri, még ha úgy gondoljuk már nincs semmi meglepetés a történetben. Hitchcock nagyon értett a feszültség teremtéshez, ő volt a műfaj egyik, ha nem a legjobbja, itt is ha kell húzza a jelenteket ennek érdekében. Az izgalmat a sok közelikkel és a nagyszerű zenével fokozza, Bernand Hermann score-ja kitűnően illeszkedik a jelentekhez és a nagyszerű atmoszférájú San Francisco is csak erősíti a filmet.

A Szédülés még ha, pár helyen bele is lehet kötni, egy zseniális romantikus pszichothriller, ami végig fenntartja az izgalmat és rengeteg fordulat után a végén sokkolja a közönségét.

Római Vakáció (1953)

amerikai szerelmi történet, vígjáték (119 perc)

Szereplők: Gregory Peck (Joe Bradley), Audrey Hepburn (Anne hercegnő), Claudio Ermelli (Giovanni)

Egy film amire nem túlzás kijelenteni, hogy kortalan. Wiliam Wyler klasszikusa ma is megmelengeti a lelket és a szívet gyönyörű tündérmeséjével. A Római vakáció a romantikus filmek egyik megkerülhetetlen darabja, amit nehéz megunni.. Nézzük meg miért is mondom ezt.

A történet főszereplője Anne (Audrey Hepburn) egy távoli európai ország trónjának várományosa, de nagyon unja közszereplését, ezért körútja folyamán elege lesz az egészből és az egyik este hisztériás rohamot kap. Az orvosa benyugtatózza, azonban így is megszökik otthonról. A római éjszakában összetalálkozik egy amerikai újságíróval, Joe Bradley-vel (Gregory Peck), aki elszállásolja anélkül, hogy tudná ki is ő, de erre másnapra rá is jön. Felismeri őt a TV-ben és meglátja benne a nagy lehetőséget: nagy szenzációt adhat el a világ számára.

A hercegnő és az újságíró bejárja együtt Rómát, majd Anne-ról egyre jobban foszlik le a szigorú nevelés álarca és szabadul fel, nevet és szórakozik olyan dolgokon, amiken egyébként soha nem tett volna. A vászonról árad a jókedv és hogy szívvel készítették. A finomsága és tapintatossága az egyik olyan erénye, ami  széppé teszi ezt a történetet. William Wyler és a stáb is valószínűleg nagyon jól érezte magát a forgatáson és ez teljes mértékben érződik is a vásznon. A helyszín Róma, ami meg is adja az alaphangulatot, de nem utasítja háttérbe a cselekményt, hanem inkább csak erősíti vele azt.

Térjünk rá a színészekre. Gregory Peck nagyon megnyerő romantikus szerepben is, a fotós barátját játszó Eddie Albert is nagyszerű, játékáért Oscar díjra jelölték. A film igazi csillaga viszont Audrey Hepburn. Első főszerepében tündököl Anne hercegnő szerepében. Kislányos kinézetével és bájosságával a nézővel is könnyen megszeretteti magát. Alakításáért ő megkapta az Oscar díjat.

Nem mondom, hogy mindenkinek fog tetszeni, mert olyan film nem nagyon létezik, de ha valaki szereti a romantikát és nem zárkózik el a régi filmektől, akkor egy olyan élményben lehet része, ami talán kicsit jobb, kedvesebb emberré teheti.

Casablanca (1942)

amerikai dráma, szerelmi történet (102 perc)

Szereplők: Humphrey Bogart (Rick Blaine), Ingrid Bergman (Ilsa Lund), Paul Hendreid (Victor Laszlo), Claude Rains (Louis Renault)

A filmtörténelem talán legismertebb filmje, telis-tele máig is idézett szövegekkel és legendás képsorokkal. Azt, hogy mi a titka már rengetegen próbálták megfejteni, de teljesen senki sem tudta megválaszolni. A rendező a magyar származású Michael Curtiz, vagyis eredeti nevén Kertész Mihály, aki az I. világháború után hagyta el Magyarországot, majd még egy kis európai tartózkodása után elment és meghódította Amerikát. Itt először a kalandfilmekkel aratott maradandót (Halálfejes lobogó 1935, Robin Hood 1938), majd 1942-ben megérkezett a filmje, ami minden addigi és azután készült mesterműveit is háttérbe szorítja: a Casablanca.

A film a II. világháború idején készült, amikor már az Egyesült Államok is hadba szállt. A történetünk is ekkor játszódik, csak éppen a németek kezébe tartozó afrikai kisvárosban a Atlanti-óceán partján fekvő Casablanca-ban. A város ilyenkor nagy lehetőség volt az Európából jövők számára, hogy a tengeren túlra repüljenek és biztonságban éljenek. Azonban ehhez vízum kellet, amit a filmben csak a korrupt Renault kapitánytól lehetett beszerezni. Főszereplőnk Rick, már pár éve itt él, de elhagyni nem hagyta el a várost, hanem egy bárt nyitott és ebből próbál megélni. Az egyik este viszont váratlan vendégek érkeznek, Victor Laszlo és kedvese Ilsa Lund személyében, akiben Rick régi szerelmét ismeri fel. Az  elveszett vízumokért jöttek hozzá, amit úgy tudnak nála van, de a férfi nem hajlandó nekik átadni, csak feltételekkel.

Egy szerelmi háromszög alakul ki, Ilsa és Rick vívódnak a közös múltjuk miatt, a lány viszont már elkötelezte magát házastársa iránt és vele szeretné leélni az életét. A film csak úgy topzódik a zseniális szövegektől és legendás dala a "Time goes by" is rögtön az emlékezetünkbe vésődik, csak úgy mint a "La Marseillaise". A fináléban, aztán Rick megmutatja igazi arcát és nehéz döntésre szánja el magát.

A szereplőkre panasz nem lehet, talán csak Paul Hendreid szürkül el a többiek között, viszont Claude Rains Renault kapitány szerepében kiemelkedik a többiek közül a korrupt és körmönfont alakításával. Az atmoszféra és a karakterek a film-noir-okat idézik: nyomott hangulat, ködös repülőtér, a nő miatt szenvedő és cinikus főhős. Az összkép, azok számára, akik a gyors tempóhoz szoktak lehet nem fog tetszeni, de ha hozzá szokott, akkor egy nagyon emlékezetes és szép filmnek válik részesévé.

Nagyvárosi fények (1931) 

amerikai szerelmi történet, vígjáték (87 perc)

Szereplők: Charlie Chaplin (A csavargó), Virginia Cherrill (A vak lány), Harry Myers (A milliomos)

A hangos film térhódítása 1927-ben megkezdődött, amikor is bemutatták a Dzsezzénekes című filmet.  Számos rendező nem tudott, vagy nem is szeretett volna azonosulni az új technikához. Charlie Chaplin az utóbbihoz tartozott. 1936-ban a Modern időkben még csak egy ének erejére "szólaltatja" meg a főszereplőt, vagyis saját magát, és majd csak rá 4 évvel, 1940-ben készít teljesen hangos filmet. 

Az 1931-ben készült alkotása még teljesen néma. A történet a csavargóról, aki beleszeret a vak virágáruslányba, de közben egy milliomos barátot is szerez, (igaz, ő csak akkor ismeri fel őt, ha részeg). A Nagyváros fényekben, mint Chaplin minden filmjében a humor a domináns és azok közül is az ekkor nagyon népszerű, de fokozatosan háttérbe szoruló burleszk, amit romantikával fűszerezett. A filmnek sok erős pontja van, a bokszmeccs, a barátja házában való buli, azonban a legerősebbek a virágárussal való közös jeleneteik, azok közül is kiemelkedik az utolsó 5 perc, ami talán az egész filmtörténelem legőszintébb és legszebb utolsó képsorait tartalmazza (úgy, hogy a két szereplő finoman szólva sem jött ki jól egymással). Chaplin műve csupán ezért a pár percért megérdemli azt a helyet, amit a mai napig elfoglal a mozi történelmében.

Akik lemaradtak:

WALL-E (2008)

amerikai animációs szerelmi történet, kalandfilm (103 perc)

Rendezte: Andrew Stanton

A Pixar stúdió már olyan filmjei közé tartozik, ami a felnőtteknek is szól, igaz itt nem raknak ránk olyan érzelmi nyomást mint a 2017-es Coco-ban, vagy olyan mély tartalommal sem rendelkezik, mint a 2015-ös Agymanók, vagy a legújabb Toy story. Itt esetleg társadalom kritikát olvashatunk ki a sorok közül. A WALL-E egy apokaliptikus világban játszódik, ahol hősünk,  WALL-E egy szemétszedő kis robot egyedül él bogár barátjával, majd idővel szerelembe esik egy idegen űrhajóról jött robot lányba.

A film vicces és megható, amelyben meghatározó szerepet kap Louis Armstrong és a La vie en rose. Egy nagyon szép és olykor könnyfakasztó animációs film, amit gyerekek és felnőttek is ugyanúgy élvezhetnek.

Túl a barátságon (2005)

amerikai dráma, szerelmi történet (134 perc)

Rendezte: Ang Lee

A Túl a barátságon két férfi baráti kapcsolatát, majd annak szerelemmé válását mutatja be, azzal együtt, hogy hogyan birkóznak meg az ezzel járó lelki teherrel. Két fiatal cowboy, nevezetesen Ennis (Heath Ledger) és Jack (Jake Gyllenhaal) a Brokeback hegységen vállalnak el egy munkát, ahol összeismerkednek és mély kapcsolatot alakítanak ki. Az idény végén elválnak útjaik, majd néhány év múlva újra összetalálkoznak de már mindketten házasok, kapcsolatukat azonban nem merik vállalni, mert tudják, hogy nézne rájuk a társadalom.

A film nagyon érzéki és gyengéd, a két színész játéka is nagy pluszt ad az élményhez, azonban ami leginkább meghatározza a filmet az a látvány, az operatőri munka zseniális, Brokeback hegyei gyönyörűek. Nagy hangsúlyt kap a kirekesztettség, a társadalom, aki nem tudja elfogadni, hogy két férfi egymást szeretheti, ezért mindenféle agresszív eszközt bevetnek. Nagyszerűen van ábrázolva a két szereplő tehetetlensége és az egymás iránti érzelmük miatti szenvedésük. Egy olyan mű, ami után jobban el fogadhatjuk a másságot és megtaníthat tolerálni. 

Az utóbbi években ebben a témában még készült kiemelkedő darab. 2017-ben Luca Guadagnino egy  férfi és egy fiatalabb fiú szerelméről készített filmet (Szólíts a neveden), Todd Haynes, pedig egy lány és egy idősebb nő kapcsolatáról 2015-ben (Carol).

Mondhatsz Bármit (1989)

amerikai szerelmi történet (100 perc)

Rendezte: Cameron Crowe

A 80-as évek az inteligensebb tinédzser filmek korszaka. John Hughes számos filmmel jelentkezett, ami az akkori fiatalokról szólt és hitelesen prezentálta az életüket, olykor a nézőket is tanítva (Nulladik óra). Egy másik kiemelkedő alkotó Cameron Crowe, aki igaz csak egy filmet készített a témában, de az máig meghatározó a műfajban.

A Mondhatsz Bármit különbözik a Hughes filmektől, jóval naivabb, de jóval romantikusabb is, egy nagyon szép alkotás két különböző társadalmi réteghez tartozó fiatal szerelméről. Lloyd (John Cusack) egy csendes, látszólag nem olyan talpraesett fiú, aki kick box-al tölti a szabadidejét, elhatározza, hogy meg fogja hódítani az osztály legszebb és legokosabb lányát Diane Court-öt (Ione Skye). Sokak számára a már említett naivitása lehet negatív pont, viszont tényleg nagyon szép és szívmelengető, ahogy a két szereplő összeismerkedik és egymásba szeret. Olyan kapcsolat ez, amiről mindkét nem vágyik a valóságban is, kedves, okos és bájos lány, illetve szerény, udvarias és gondoskodó fiú partnerről.

A Mondhatsz bármit egy olyan tinédzser film, amiből ma már sajnos kevesebbet készítenek, pedig egy nagyon kellemes és igényes több mint más fél órás kikapcsolódást nyújt, ami egyre biztosan megtanítja fiú nézőit: Ne srác legyél, hanem férfi.

Cherbourg-i esernyők (1964)

francia -nyugat-német szerelmi történet, zenés film (95 perc)

Rendezte: Jacques Demy

Nem sok film van, amiben végig énekelve kommunikálnak egymással a szereplők és valószínűleg sok ember nehezen tudja elképzelni, hogy minőségi munka is készülhet egy ilyen ötletből. A Cherbourg-i esernyők azonban egy ilyen mű. Genevieve (Catherine Deneuve) és Guy (Nino Casterlnuovo) között szerelem szövődik, de a lány anyja elutasítja a kapcsolatot, mert nem tehetős családból származik a párja. A fiúnak később be is kell vonulnia a katonaságra, így teljesen el válnak útjaik. 

Deneuve-t ez az alkotás ismertette meg a nagyvilággal, jeleneteit mindig uralja, társa Casterlnuovo is nagyszerű, de a lány az, aki  igazán kiemelkedik. A filmben a színek nagy szerepet játszanak, de a daláról is nagy népszerűségnek örvend. Michael Legrand által komponált, angolul I will wait for you című szerzeménye Oscar jelölésig vitte, ezen felül, pedig még két másik kategóriában is jelölést kapott a zeneszerző a műért. 

Elfújta a szél (1939)

amerikai dráma, szerelmi történet (238 perc)

Rendezte: George Cukor, Victor Fleming, Sam Wood

Margaret Mitchell 1936-os regényének feldolgozása körülbelül olyan klasszikus mint a Casablanca. A munkálatok során felmerültek komplikációk, Cukor csak 33 percnyi jelenetet tudott leforgatni, a helyére beugrott Victor Fleming, pedig az Óz a csodák csodáján is dolgozott, így ennek következményeképpen sajnálatos módon a terhelés miatt idegkimerülést kapott, így Sam Wood fejezte be a művet. Sokan az első színes, - vagyis ekkoriban még technicolor -  filmnek tartották, de ez nem igaz, 1917-ben készült a legelső ilyen.

Az Elfújta a szél a a polgárháború idején játszódik, a történet középpontjában pedig Scarlet O'Hara (Vivien Leight), egy georgiai ültetvényes lánya áll, aki szerelmes egy férfiba, azonban végül nem a szerelmét, hanem annak unokatestvérét választja. Scarlet életét ezután tragédiák sora árnyékolja be, amelynek egy különös férfi, Rhett Butler (Clark Gable) válik főszereplőjévé.

A film kiemelkedő elemei közé tartozik a látványvilága - amin 2 évig dolgozott William Cameron Menzies díszlettervező - és az operatőri munka, a gyönyörű képek, amiket Ernest Haller készített. A fekete bőrűek egyszerű és sztereotipikus ábrázolása miatt sokan szokták kritizálni, azonban hibái eltörpülnek erényei mellett és ugyan egy 4 órás műről beszélünk, ez egyáltalán nem érződik, annyira be tudja szívni nézőjét.

Virradat (1927) 

amerikai dráma, szerelmi történet (106 perc)

Rendezte: Friedrich Wilhelm Murnau

A jó és a rossz harca. Erről szól Murnau némafilmje. Itt a jót a falu és az ott lakó emberek testesítik meg míg a rosszat a város és a vamp, aki elcsábítja a házas falusi férfit és elülteti benne a feleségének meggyilkolásának gondolatát. A filmben végig sötét hangulat dominál, de nagyon szép részeket is láthatunk, amelyekből kiemelkedik a templomi jelenet. A rendező ebben a művében a német expresszionista stílust és az amerikai stúdió rendszer profizmusát vegyítette, amiben az érzelmeken a hangsúly.

Több mint 90 éves alkotásról beszélünk, ami, ha nem is olyan híres mint a rendező horror klasszikusa az 1922-ben készült Nosferatu, azonban minőségében talán túl szárnyalja azt. Ezért nagyon sajnálatos, hogy mindössze 42 évet élt. 1931-ben egy autóbaleset következtében hunyt el.

 (A filmek évszám szerinti sorrendben vannak, nem rangsorban)