Filmnyitányok. Meghatározóak lehetnek egy alkotás egészét nézve. Rengetegszer sikeresen megalapozza a hangulatot, elárulja a témát, amit körül fog járni, vagy éppenséggel a szereplőit mutatja be röviden, de mélyrehatóan. Számos alkalommal fordult ugyan elő, hogy a kiemelkedő nyitányt (Pl. Archive) nem követte ugyanilyen színvonalú folytatás és volt, hogy számos nyitány fél óráig is elhúzódott (Lásd az idei Pieces of a Woman-t vagy Stanley Kubrick 1968-as 2001 Űrodüsszeiáját), ugyanakkor nem a hossz szabja meg a minőséget. Ezt a példaként említett két művel is nagyszerűen lehet szemléltetni, de szintén ilyen Mike Nichols 1967-es, mára már viszonyítási alapként kezelendő, temérdekszer példaként vett klasszikusa, a "Diploma előtt" első, csupán 3! perce. Hogy miért? Erre keresem a választ.

A kamera premier plánban mutat egy szemlátomást tűnődő, statikusan előre tekintő fiút. Közben a háttérben a hangosbemondó elárulja, hogy egy repülőn járunk. Pár másodperccel később  ezt az operatőr is felfedi, már  fizikálisan, szépen lassan távolodva szereplőjéről megmutatva a körülötte lévő környezetet, de a fókuszt mégis a fiún tartva (a kamera látószögében középen helyezkedik el). 

A folytatás kulcsfontosságú, mind a karakter megismerése, mind az egész filmet később átható hangulat szempontjából. E kettőt pedig elsősorban három személy teremti meg a színek használatán és Robert Surtees operatőri munkáján kívül: A színész Dustin Hoffman, valamint a zeneszerző páros Art Garfunkel, és Paul Simon. 

Dustin Hoffman Benjamin Braddrock-ja előre tekint, amit mi oldalról látunk, közben viszi őt a mozgójárda. A fiú szorosan a kép jobb oldalán helyezkedik el, előtte pedig üres teret látunk, amin a stáblista tűnik fel. Egy mondani kész elem a jelenetben rögtön Dustin Hoffman arca. Kilátástalanság, idegesség, amit hátratekingetéssel, izzadsággal és merevséggel tár elénk a sminkes és a színész. A mozgójárda, ami karakterünket viszi előre - aki mellett közben mások is elsétálnak - pedig egy parádés megoldás. A sodródást, az egyhelyben toporgást fejezi ki a karakter statikussága, a mozgójárda által "megtámogatott" és folytonosan előre szállított fiú, pedig még az ő jelenlegi élethelyzetét is sikeresen megragadja. Mert hogy amíg őt viszi előre az élet és mennek el mellette az emberek, addig ő ugyanabban a helyzetben maradva, megragad a jelenben és nem képes saját sorsát irányítani.

Most nézzük a másik főszereplőt! A zene. Simon és Garfunkel "Sound of Silence" című muzsikája egyből neki kezd a vágást követően még szöveg nélkül, majd amikor Ben a mozgójárdára lép már az is becsatlakozik. A "Hello darkness my old friend" elég egyértelmű utalás, arra, hogy itt komor és egyben szomorú történetet fogunk látni, bármi is történjen a felszín felett és hogy ez a karakter életének kísérőzenéje jelen érzelmi állapotában (ezt később más-más számok fogják felváltani). A lágy taktusok, a borús, csendesebb kezdés később nagyobb hangerőre kapcsol a jelenetben, ami jelenlegi érzelmi állapotát, majd ezzel az életével való elégedetlenségét, (hiábavaló?) lázadását is feltárja elénk. De a film pulzáló hangulata is tetten érhető benne: komolyság, humor, komolyság, boldogság, komolyság. Nem beszélve az ezt követő megérkezés rövid boldogságán, majd a vágást követő, már az otthonában üresen, látszólag motiválatlanul magába forduló Ben arcáról. Mert a folytatásban nem csak egy kiemelkedő drámát, már-már művészfilmet láthatunk, hanem egy első osztályú vígjátékot, ami képes megnevettetni. Azt már mi döntjük el, hogyan fogunk tekinteni rá.