Hogy összességében milyen volt az év, arról lehet nem sok mindenkinek lenne jó véleménye, de hogy milyen volt a filmes évünk? Igaz, a mozik bezártak, és az is igaz, hogy sok alkotás még a 2019-es évből (mivel hazájukban ekkor debütáltak)  csúszott be a 2020-as magyar kalendáriumba, de azt hozzá kell tenni, hogy még ezután is jött ki (főleg az év végén) emlékezetes, élményekben gazdag már-már mesterműnek nevezhető darabok, ami elsősorban az animáció terén volt tetten érhető. Azt le kell szögeznünk minőségében a 2019-es esztendő volt az erősebb, a pár magasan kiemelkedő darabjaival (Bolti tolvajok, Házassági történet, Joker, Hidegháború), viszont kiegyensúlyozottságában egyértelműen a tavalyi a nyerő. Sok-sok nagyszerű látnivalóink voltak a streamingszolgáltatókon (Netflix, Disney+, A24, Hulu), valamint még az év kezdeti moziszezonban. A folytatásban az általam legkiválóbbnak tartott 25 filmalkotást közlöm (Amiből fájó szívvel voltam kénytelen kihagyni pár versenyzőt) 2020-ból, ami remélhetőleg a kedvet is meghozza majd az elmúlt évre való emlékezésre és a várakozást 2021, többek között a Dűnével és a French Dispatch-el tűzdelt felhozatalára.

Ha erről lemaradtál: 

https://velemenyezunk.blog.hu/2021/01/07/2020_legjobb_alakitasai

Pár listázott, illetve listán kívüli alkotás, hivatalosan 2019-ben debütált, azonban itthon hivatalos mozis bemutatója nem volt, így a szóban forgó filmeket (Egy kivételes barát, Kislányomnak, Samának, Szuvenír) az idei rangsoromba tettem be.

Top 25

25. Never rarely sometimes always

Eliza Hittman harmadik filmje kapott hideget-meleget. A kritikusok ahol, csak tudják dicsérik, az átlag nézők mindeközben nagyon nincsenek vele megelégedve. A feminista propagandaként is aposztrofált utazás egy lány és barátnője pár napját meséli el, akik közül az egyik, a gyermekét szeretné elvetetni egy (valószínűleg) kierőszakolt aktus és pozitív terhességi teszt után. Ezt a procedúrát, és közben több mást is megmutat a Never.... A nők kiszolgáltatott, nehéz helyzetét és hogy egy felelőtlen tett milyen nehézségekig vezethet. Érzékeny, őszinte, lassú mederbe haladó történetet látunk, nagyszerű alakításokkal a két teljesen ismeretlen (Sidney Flanigan és Talia Ryder) színésznőtől. Szórakoztatni nem fog, de elgondolkoztatni azt igen.

24. Staten Island királya

Judd Apatow (40 éves szűz, Felkoppintva) idén a fiatal-felnőttek világát tárta föl elénk vidám, humoros stílusban, de mögötte szintén komoly kérdéseket vetett fel. Mesél az emberekben megbújó traumákról, a felnőtté válásról és nem utolsó sorban a bennünk lakozó félelemről is. A gyerekkorában tűzoltó apját elvesztő Scott (Pete Davidson) máig magán hordozza az eset lelki sérüléseit, szabadidejében csak bandázik és hülyéskedik, komoly lépésekre nem képes elszánni magát (párkapcsolata komolyabbra fordulására, családjáról való törődésről vagy életének értelmet találásáról). Anyja új barátjának (aki szintén apja hivatásabeli) érkezése, viszont sebeit még inkább felnyitja. De nem kell félnie azoknak sem, akik nem egy drámát szeretnének látni: A kreatív szabadszájú párbeszédekkel tele tűzdelt Apatow-mozi igenis kacagtató és teljes mértékben szerethető, de empatikus, és tényleg mondani szeretne valamit. Egyértelműen az év egyik üde vígjátéka, ami többről is tud szólni, mint kacagás!

23. Az 5 bajtárs

Spike Lee-t nagyon komolyan foglalkoztatja az afro-amerikai közösség problémái, egyrészt, mert ő is afro-amerikai, másrészt, mert érzékeli az Egyesült Államokban, és a világ más pontján megbújó elnyomást, a faji megkülönböztetést. Filmjeiben a közössége problémáit és a fehér ember által elkövetett igazságtalanságokat szeretné feltárni. A két évvel ezelőtt készült Blackkklansmanban is a rasszizmus a kiindulópontja, amivel együtt a jelenkor rendszeréről is kritikát mond. Az 5 bajtárs a vietnámi háborút választja kulcseseményének. Az ott elhunyt fekete-közösségbe tartozókról nem sokat tud az átlagember, arról meg végképp nem, hogy elsősorban őket küldték ki háborúzni, míg a fehérek tanulmányaikat végezték otthon.

Négy barát megjárta ennek a háborúnak a poklát és még ma is kísérti őket, azért, hogy leszámoljanak a múlttal visszautaznak az országba, először is megkeresni a háború során, a szakvezetőjükkel elásott kincset. Az akció-dráma-vígjáték  nagyon jól vegyíti a humort és a komoly témákat, és ennek az egyvelege, valamint az utolsó 40-50 perc akciói képesek egyben tartani a cselekményt, izgalommal, feszültséggel és persze érdekességgel. A legkiemelkedőbb pont azonban Delroy Lindo játéka, aki tökéletesen átszellemült alakításában  mindenkin túltesz a vásznon. Nem mellesleg az idén tragikusan fiatalon elhunyt Chadwick Boseman (akit a Fekete párducként ismerhetnek a legtöbben) is feltűnik a vásznon élete utolsó előtti szerepében.

22. A befejezésen gondolkodom

Charlie Kaufman párkapcsolati drámája a lélek útjain viszi végig szereplőit, és velük együtt minket a nézőket is  Egy pár (Jessie Buckley, valamint  Jesse Plemons alakításában) a közös hangot keresi, a női fél, akinek pontos nevét nem tudjuk, pedig még a szakításon is gondolkodik. Az érdekesség csak ebben az egészben, hogy mintha egy történet mesélés közepén lennénk, ahol a mesélő elfelejti karakterei nevét, közben meg a logikát is kihagyja  mondandójából. A nő neve mindig változik, de ez még csak a kezdete a megmagyarázhatatlan történéseknek, a helyszínekben és a karakterek korában sem lehetünk biztosak. llain Reid regénye sem tűnik egy egyszerű falatnak, Kaufman adaptációja, úgyszintén olyan labirintusba enged be minket, ahol nem árt erősen gondolkodni, a logikát meg az érzelmi és lelki hatásokban keresni, amik sok mindenre magyarázatot adhatnak. Például arra is, hogy egy nagyszerű filmmel van-e dolgunk.

21. Egy kivételes barát

Ki is játszhatná el minden idők egyik legkedvesebb emberének és tévés személyiségének tartott Fred Rodgers-t, mint Hollywood legszerényebb karaktere, Tom Hanks. Marielle Heller rendezőnő a "Mister Rogers Neighborhood" című gyerekműsort (amit 1968 és 2001 között sugárzott a televízió) emelte be a középpontba, egy újságíróval (Matthew Rhys alakításában), akinek a közkedvelt műsorvezetővel kell riportot készítenie. A film pedig olyan gyermeki lelkesedéssel, de olyan szinten az emberek lelki gyógyítását szeretné segíteni, mint azt Rodgers tette a beteg, segítségre szoruló gyermekekkel humánus és valóban a legnagyobb igényességet képviselő műsorában. Az Egy kivételes barát igaz már-már néha a giccsbe fordul, szeretete, empátiája és felnőttes naivitása mégis magasra képes emelni. Tom Hanks, pedig még magasabbra. És így válik egy igen szerethető és mindig a szívet melengetni képes gyógyító erejű alkotássá.

20. Shithouse

A főiskola és a kollégiumba költözés egy nehéz szelete az átlag fiatal életének. A Shithouse (A címét egy buliról kapta, ahol a két főszereplő megismerkedik) ezeket, illetve inkább az utóbbit járja körbe legfőképpen, a karakterekből előbújó érzésekkel együtt. A mű egészét az új légkör, a családtól való elszakadás és az ismerkedés nehézségei lengik be, ezen belül is főleg a párkapcsolatra terelődik a hangsúly a későbbiekben. Mindenkinek meg van a maga kis világa, ezt a két világot érzékelteti nagyon hatásosan Cooper Raiff rendező Alex (Cooper Raiff) és Maggie (Dylan Gelula) kapcsolatában, ami ezért nehezen is tud előbbre jutni. A Shithouse azért egy emlékezetes és minőségében nagyszerű alkotás, mert nagyon természetesen és életszerűen tudja elmesélni, azt, amiről szólni szeretne, a mai generáció nyelvén beszélve, olyan Reisz Gábor módjára, őszintén, szemlélődős stílusban, de hozzá képest több pozitivizmussal.

19. A chicagói 7-ek tárgyalása

Aaron Sorkin 2. filmjében az Egyesült Államokbeli Chicago városában, az elnök választás napjaiban vérfürdőbe torkolló 1968-as tüntetéseket tette a középpontba, amit a vietnámi háború elleni kinyilatkoztatásnak szántak a tüntetők. A jelenidőben, eközben az azt követő bírósági tárgyalásokat láthatjuk, aminek a forgatókönyve csak egyféleképpen végződhetett az új kormány akaratából. A chicagói 7-ek (akik közül egyiküknek semmi köze sem volt a történtekhez, csak a hatalom fűzte őt vele össze) sorsából sok minden megvilágosodik, sajnos a valóságra tekintve is: a politika eszköze de a ma nagyon is aktuális tüntetések is főszerepet kapnak, a már volt elnök (Donald Trump) áthallásos kritikájával. És mivel a chicagói 7-ek... egy bírósági kamaradráma, a színészi jelenlétnek és az alakításoknak is kiemelkedő szerep jut. Ezt szerencsére maximálisan teljesítik is. Eddie Redmayne (Tom Hayden) és Sacha Baron Cohen (Abbie Hoffman) karizmatikusak és autentikusak tudnak lenni, csak úgy mint az ügyvédjüket alakító Mark Rylance, valamint a szigorú bíró személyében Frank Langella, de egy negatívan kilógó karaktert sem lehet említeni. A párbeszédek kreativitása is szemmel látható, bár ugyan, egy vagy két monológ talán túl érzelmesre sikerült, nem mellesleg a propaganda íze is fellelhető a történetben, a film mégis érdekes, izgalmas és hiteles tud maradni a záró képsorokig. 

18. Ema

A zene és a test kapcsolata egy mélyebb sztorit kíván maga után. A chilei Pablo Larrain ezt egy gyermekvállalási drámába ágyazta. Ema (Mariana Di Girolamo) és Gastón (Gael García Bernal)  miután elvették tőlük örökbefogadott gyermeküket minden erővel visszaszeretnék őt szerezni, de miatta kapcsolatuk is zátonyra fut, végül az egyetlen cselekvő személy a nő marad. Ema megbotránkoztató kapcsolatokat hoz létre és olykor esténként az utcán csap ki a hámból barátnőivel, mindemellett a legfontosabb számára  a tánc. Tánccal lázad és fejez ki érzelmeket, vagy vezeti le a feszültséget. A tánchoz, pedig testét használja, ami így egyszerre eszköze, gyógyító ereje és fegyverévé is válik vágyainak. Az Ema végül a színvilága, a meditatív hangulata és karaktere miatt marad emlékezetes alkotás, nem beszélve a techno zene mesteri illeszkedéséről.

17. Jojo nyuszi

Taika Waititi (Vademberek hajszája, Thor: Ragnarock) merészebb témába vágta a fejszéjét, de nem kell megijedni: A nácizmus közepén (illetve végén) játszódó cselekménye igenis nevetésre képes késztetni. Nem is kicsit! Az abszurd kiindulópont a gyerekkel, Jojoval (Roman Griffin Davis) akit mindenki piszkál, ezért egy barátot képzel el magának, de nem is ám egy szimpla barátot, hanem magát Adolf Hitlert (Taika Waititi alakításában). Az életét azonban megváltoztatja az anyja (Scarlett Johansson) által bújtatott zsidó kislánnyal való megismerkedése, mivel mint a Führer barátja kötelessége jelentenie őt, de mégis szimpatizálni kezd vele. A Jojo Rabbit dúskál az abszurdnál-abszurdabb szituációkban és szövegekben, de ez adja a báját és mondanivalóját is egyben. Történet, amin nem illene nevetni, de mégis nevetésre késztet. Talán tényleg ez lenne a legegészségesebb? Nevetni a borzalmakon és a használt eszközökön? Mindenesetre ameddig nevetünk rajta nem vesszük őket komolyan, és ez e-tekintetben nagyon helyes így.

16. Még egy kört mindenkinek

A regnáló dán film hírnevét Thomas Vinterberg Vadászat című filmje emelte magasra. A rendező azóta három alkotással jelentkezett, plusz az idei Még egy kört mindenkinek-el. A főszerepre nem is hozhatott mást, mint legmeghatározóbb filmje, illetve a jelenkor egyik legkarizmatikusabb karakterszínészét, Mads Mikkelsen-t. Az alkohol köré szövődő cselekmény középpontjában 4 középkorú középiskolai tanár áll, akik teljesítményük és aktivitásuk növelése érdekében megpróbálják egy tanulmány szerint egészséges szintnek megállapított értéken tartani a véralkohol szintjüket, ezért minden napjukat alkohollal töltik. A terv jól működik, azonban egy idő után kicsúszik a kezeik közül az irányítás és az alkohol kezd lenni az úr, ha csak nem tesznek ellene valamit. Közölük Martin van a legrosszabb helyzetben: feleségével nem találja az összhangot és az iskolában is a szigora mellé tanúsított unalmas tanítási módja miatt dorgálják meg. Az alkohol rajta is segít, de egy idő után neki is meg kell látnia, hogy nem az alkohol kell a probléma megoldására, hanem életének rendberakása.

A Még egy kört... a középkorú férfiak életével és a rengeteg embert megnyomorító alkohollal foglalkozik. És tud is mutatni megoldást, a végén  arra mutat rá, hogy a rossz dolgok is az életünk segítéségére válnak, ebből tud az ember tanulni, ez pedig, ha minden jól megy eljuttat a felszabadultsághoz, amit a filmvégi zárójelenet nagyon jól predesztinál. De Vinterberg filmjének bravúrja mégis a történetmesélésben és a szépen lassan, de okosan felépített cselekményben van. Na meg Mikkelsen rabul ejtő játékában.

15. Csiszolatlan gyémánt

Az év egyik kellemes meglepetése! Adam Sandler a simlis gyémántkereskedő szerepében élete alakítását nyújtja, amivel megmutatja, amit már pár filmjével bizonyított (Kótyagos szerelem, Üres város), igenis képes komoly, érett alakítást letenni az asztalra. De ne csak az ő érdemének említsük, ha a Csiszolatlan gyémánt sikeréről és profizmusáról szeretnénk beszélni. A Safdie testvérek (Benny és Josh) már ezelőtt is bizonyították, hogy a kamera előtt képesek színvonalasat nyújtani (Jólét) és új filmjükkel is csak tovább emelték hírnevüket. A dramaturgia, a zenehasználat, Howard Ratner (Adam Sandler) életének megjelenítése és a kép sötétebb, homályosabb tónusai segítséget nyújtanak az azonosulásban, valamint abban, hogy rájöjjünk milyen stílusú darabbal is van/lesz dolgunk. A ritka drágakőért való hajszában és annak mérgező hatásában Ratner egyre több rossz döntést hoz, megszállottá válik, ami brutalitáshoz és életének kisiklásához vezet. Ezt a sokszor látott történetet mégis izgalmas cselekményvezetése, és a már említett tényezők hatására, meggyőzően, izgalmasan tálalják a fivérek, ami így az ők, illetve Adam Sandler karrierjében is meghatározó művé tudott érni.

14. Sajnáljuk, nem találtuk otthon

Ken Loach nagyon érzékenyen képes hazája társadalmi és szociális problémáiról beszélni, az átlagember szemszögéből. A Kes (1969), az Én, Daniel Blake (2016), de a Sajnáljuk, nem találtuk otthon-t is, hazája egy adott társadalmába és szociális helyzetében elhelyezkedő család vagy személy mindennapjait dokumentálja, görbetükröt mutatva Nagy-Britanniának és a benne kialakult helyzetekre. Legújabb filmje egy családról és annak családfőjéről szól, aki a gazdasági válság óta csak folyamatosan lefelé süllyedt, addig, hogy már munkahelye sincsen, de közben gazdasági helyzete fellendítése érdekében magánvállalkozásba kezd. Loach motivációja, hogy a hazájában uralkodó kizsákmányoló vállalati rendszert tárja fel és azt szeretné megmutatni, hogy ez mennyire káros egy családra, mind a megélhetés, mind megmaradásuk szempontjából. Ezt nagyon közeliként és már intim módon megtudja valósítani és ezért beszélhetünk különlegességről a Sajnáljuk... esetében, ami környezet ábrázolásában is jelesre tud vizsgázni.

13. Palm Springs

Az év másik üdítő vígjátéka! Az Idétlen időkig-et idéző története ugyan nem eredeti, de mégis elég munícióval rendelkezik, hogy révbe érjen és ne csak egy igénytelen másolatként emlékezzünk rá. Először is Andy Samberg és Cristin Milioti brillírozik Max Barbakow filmes debütálásában, másodszor a kémiát is teljességgel megtudják teremteni köztük, harmadszor pedig a forgatókönyv bravúrja is ki tudja emelni a többi egyszerű vígjáték közül a filmet. A párbeszédek és a többi szöveg is teljességgel a helyén van: Olykor meglep, olykor pedig  jóízűt nevetünk az obszcén és erősen 18-as poénok hallatán/láttán. Az egy nap, (ami egy esküvő napja) amit mindig újraélnek a szereplők és a rejtélyes barlang (ami sci-fi elemet is behoz a színre) között tengődő karakterek sztorija még erős mondanivalót is tartogat a nézőknek, de valószínűleg mint egy igényes és szórakoztató kikapcsolódásként fogunk rá emlékezni az elmúlt esztendőből.

12. 1917

A James Bond filmekbe adott vérfrissítés után Sam Mendes 2019-ben (hazánkban 2020-ban) a háborús műfajhoz fordult. Az I. világháború borzalmait és a katonák lelki nehézségeit kitűnően érzékeltető 1917-el megmutatta ehhez is szakszerűen ért. Két katona, akik azt a küldetést kapják, hogy az ellenséges vonalon áthaladva egy üzenetet kézbesítsenek egy másik alakulatuknak, amivel 1600 társukat, köztük egyikük testvérének életét mentenék meg. Ettől fogva akár egy Frodó-Samu kalandként is felfoghatnánk a történéseket, azonban teljesen eltérőek az életutak és a helyzetek. Az egykamerás jelenetek a klausztrofóbb és intim kameraállások magára a katonára fókuszálnak, amivel az emberben zajló lelki megpróbáltatások is kiemelt szerephez jutnak. Az izgalmas és gyönyörűen fényképezett jelenetek közepette pedig sohasem enged el minket Mendes, láttatni akarja velünk a borzalmakat, de hű akar lenni az egyszeri mozilátogatókhoz is, ezért akciókat is belerak, amik úgy szintén mesteriek, nem beszélve az éjszakai városi menekülés szekvenciájáról.

11. Sound of Metal

A hallássérültekről manapság nem készül sok mozi, ha készül is teljesen feledésbe merül, Darius Marder műve azonban valószínűleg (és remélhetőleg) nem fog erre a sorsra jutni. A hallását folyamatosan rontó, majd azt el is veszítő metáldobos története saját maga elfogadása és régi élete visszaszerzése között őrlődik. Ruben (Riz Ahmed) barátnője, Lou (Olivia Cooke) unszolására egy külön hallássérülteket segítő táborba utazik, hogy elfogadja helyzetét és kitanulja a jelbeszédet, de a régi élet dübörgését, a zenével, a hangokkal nem tudja elfelejteni, ezért nagyon nehezen tud alkalmazkodni a kialakult helyzethez. A film erejét Riz Ahmed életerős és érett alakítása mellett technikai megoldásai és nézőpontja alkotja. A sokszor a főszereplő szemszögéből megmutatott jelenetek, (azzal együtt, hogy mi is annyira korlátoltak leszünk, mint ő) a színészi alakítással és a környezet természetességével empátiára és a megértésre késztet, emellett olykor valóban oktat is, de egyáltalán nem szájbarágósan, a filmvégi zárójelenet pedig a csendjével többet mond minden szónál.

Top 10

10. First cow

A First Cow egy nagyon szentimentális és lassú folyású alkotás. Kelly Reichard cselekményét az 1800-as évekbe, Oregon megyébe helyezte, amiben egy szakács világát meséli el, aki a prémvadászokhoz szeretne csatlakozni. Figowitz (John Magaro) nem találja az emberekkel való összhangot, inkább a környezetébe menekül, emellett az érzelmei is ambivalensek. Az erkölcsi kérdések között őrlődve végül egy emberileg megkérdőjelezhető döntést hoz, amivel hátba szúrja jelenlegi pártfogoltját is. A First Cow mindezek mellett az igaz barátságot is hirdeti: A főszereplő és King-Lu (Orion Lee) között olyan érzékeny és igaz barátság szövődik, ami beleivódik a történet folyásába és meghatározóvá képes válni. Végül mégis az erkölcsi döntések, a társadalom kritikája és az emberi kapcsolatteremtés nehézségeiről, (de mégis a barátság szépségéről) emberi magatartásokról mond velős véleményt a játékidejében uralkodó csendjével, valamint a környezet esztétikus és idilli ábrázolásával.

9. Tőrbe ejtve

Rian Johnson a Star Wars rajongókat szinte két felé osztó Utolsó Jedik után egy visszafogottabb, de műfajilag annál több kreativitást megkívánó sztoriba vágta a fejszéjét. Egy Agatha Christie regényre hajazó történet a sablonosság veszélyével is kecsegtethet, nem beszélve arról, ha a nyomozás kiszámítható vagy semmi más történetszál sincs, ami valami érdekességet tudna hozzáadni a cselekményhez. Ugyan kezdésnek a Tőrbe ejtve is felállít pár sablont (A Poirot-ot idéző Daniel Craig, a családtagok, akik közül mindenki gyilkos lehet), de már itt is fellelhető az eredetiségre való hajlam (a hangulat és a nyomozásra való felkérés), később pedig már teljesen frissnek és újszerűnek képes hatni, amit elsősorban stílusának köszönhet. A társadalomkritika, a humor, a karakterek, a már említett hangulat és a hozzáadott szentimentalizmus egyvelege egy profin kivitelezett, izgalmas cikk-cakk kalandot teremt meg, ahol az alakítások, csak hab a tortán. Daniel Craig vezetésével mindenki élvezi és teljesen beleéli magát a szerepbe, beszéljünk csak Ana De Armasról, Chris Evansról vagy a veterán Christopher Plummer-ről. Az év legkellemesebb meglepetése, olyan kaland amiben érdemes részt venni.

8. Nincs gonosz

Talán Asghar Farhadi az iráni filmművészet legkiemelkedőbb alkotója jelenleg, de idei darabjával Mohammad Rasoulof is bizonyította, hogy nagyon nagy tehetséggel van megáldva a direktori székek mögött és jó érzéke van a társadalmi problémák érzékeltetéséhez. A Nincs gonosz négy külön történetet mesél el a 2 és fél órájában, de mindegyik komoly kérdéseket jár körül, elsősorban az országában még mindig érvényben lévő halálbüntetéssel kapcsolatban és egyben az uralkodó rezsimmel, ami az emberek szabadságát korlátozza. Az érzékeny témát érzékenyen is lovagolja meg Rasoulof, hagyva időt cselekménye kibontakozásának, az emberi bizonytalanság, kétségbeesés, igazságtalanságok vagy "csak" a hétköznapok prezentálásában. Legnagyobb erénye ebből is származik: Már-már elemi erővel jeleníti meg a sorsokat és a belső vívódásokat.

7. WolfWalkers

Tomm Moore 6 évvel ezelőtt olyan mesterművet tett le az asztalra (A tenger dala), ami szépségével és megható jeleneteivel beírta magát a 2000-es év utáni  legjobb animációs filmek sorába. Idén Ross Stewarttal karöltve az 1600-as évek Írországába ültette legújabb meséjét, egy mágikus világba, ahol a város, a mellettük lévő erdőt szeretné megtisztítani a farkasoktól és a legendaként kezelt Wolfwalkersektől, akik félig emberek és félig farkasok.  A fiatal Robyn (Honor Kneafsey) maga is vadász szeretne lenni, de apja (Sean Bean hangján megszólalva) ezt nem engedi neki. A makacs lány nem fogad szót, így beleveti magát az izgalmakba. Aranyosságról és szépségről itt is teljes mértékig beszélni lehet: A különleges, keltai kort megidéző animáció, a témához irányuló érzékenység az alkotóktól, és a barátság, valamint  a kötődés ereje meghatóan beférkőzik az egyes jelenetekbe, de a szabadság fontosságát is határozottan hirdeti a film. A végeredmény végül egy érzelmeket megszólaltató, szívhez szóló ártatlan, de üzenetet magába foglaló kis mesévé kerekedik, ami ugyan nem éri el rendezője előző munkájának színvonalát, de így is az idei év egyik legemlékezetesebb alkotásává válik.

6. Nyomorultak

A Nyomorultak sajnos többek számára megosztóvá válhat, pedig univerzálisan mutatja be a gyűlöletet, és azt, hogy alakulhat ki háború egy kisebb vagy nagyobb közösség között. A kritizálók a történetet bírálják. Az egyre megerősödő kirekesztő hangok már maga a sztorit (három rendőrt, akik Párizsban, a már betelepedett bevándorló közösségekkel szeretne szót érteni a maguk eszközeivel), illetve rendezője személyét (Lady Ly, aki maga is arab országból utazott Franciaországba) is célba vették, hiteltelenné állítva be a filmet, lejáratva a hazájukból elmenekült bevándorlóvá vált embereket. Ebben van némi igazság pár karakter ábrázolásában (például a rendőrök közül csak a más etnikumúak képesek emberséges megnyilatkoztatásra), ennek ellenére mégsem propagálva szeretne szólni a haragról és az emberben megbújó gyűlöletről.

Inkább megoldást szeretne felmutatni, és megmutatni mi vezetett idáig, vagy éppenséggel mi vezet idáig egy ilyen fajta konfliktus során, bemutatva a különböző embertípusok gondolkodás módját is. Ezt megdöbbentő hatással tudja megjeleníteni, erőteljesen mégis emberi formában, hogy mindenki elgondolkodjon, mielőtt haragot szőne a másik/mások iránt vagy hogy lássa/lássák a helyzetben lévő határokat.

5.  A búcsú

Kínában megengedett egy halálos betegségben szenvedő személy előtt eltitkolni mi is vár rá, annak érdekében, hogy boldogan tudja leélni hátralévő életét. Ezt a témát járja körül a kínai származású, Lulu Wang, egy fiatal jövő előtt álló lány Bili (Awkwafina) nézőpontjából, aki az Egyesült Államokból utazik haza, hogy együtt lehessen nagymamájával és a család többi tagjával az előbbi utolsó heteiben/hónapjaiban. A megtörtént eset által inspirált élettörténet elsősorban a társadalmi és kulturális különbségeket kívánja egymással szemben állítani, ami Kína és az Egyesült Államok között fekszik, de külön hazája ellen is bírálatot mond, mellette pedig ugyanúgy a kelet, illetve a nyugat közti különbségeket is ecseteli. Az egyéni sorsok sem hiányozhatnak: Bili személyében a mai bizonytalan, utat kereső fiatalok is szerepet kapnak, a nagymama betegsége, pedig az igazság eltitkolásának helyességének kérdését veti fel. A negativizmus mellett, azonban a pozitív elemek az uralkodóak. A törődés és a szép emlékek fontossága mellett természetesen a szeretet is ott lappang a levegőben. A búcsú címével ellentétben teljes mértékig életigenlő mozi, bájos hangulatával, humorával, intelligenciájával, na meg életerős színészeivel, amiért bármikor jókedvvel elő lehet venni a polcról.

4. Corpus Christi

A lengyel politika, és maga a katolikus egyház törvényeiről állít fel velős véleményt Jan Komasa (Varsó 1944) legújabb alkotása. A fiatalkorúak börtönéből szabaduló és mindenáron a papi hivatást megcélozó Daniel története valós eseményeken alapul. A fiú végül magára is önti a reverendát, de ezt titokban teszi meg, elhallgatva személyazonosságát. A katolikus értékrendet ugyanúgy gyakorló és az embereken önzetlenül segítő Daniel (Bartos Bielenia) sorsa azt a kérdést lovagolja meg, hogy kiből lehet pap és kiből nem, és ez mennyire jogos, illetve jogtalan a katolicizmust és az ember akaratát nézve. De a lengyel társadalomról is képes erős látleletet lefestenie, elutasító közösségével és azok lelki állapotáról. A Corpus Christi zsenialitása mindazonáltal a sötét, de az olykor betüremkedő világosság  (napsütés) reményt keltő képi világában érhető tetten, valamint cselekménye elmesélésében és szereplője belső-külső világának árnyalatos, őszinte és olykor brutális ábrázolásában.

3. Lelki ismeretek

2020-ban a Pixarral karácsonyozhattunk a Disney+-on, és aki ezt tette, bátran kijelenthető hogy egy hatalmas élménnyel gazdagodott. A Lelki ismeretek a stúdió ezelőtti nagy dobásához (Coco, de akár a Toy Story 4-et is mondhatjuk) hasonlóan a halált és halál utáni életet választotta meg témájának, de míg a mexikói kultúrát körüljáró filmjük egyenesen a túlvilágig jutott, addig a hivatásában bizonyítani vágyó fekete Jazz énekes története "csak" a kapujáig ér, hogy onnan szó szerint a lelkek születésének színhelyére pottyanhasson. Joe Gardner a középiskola Jazz oktató hirtelen élete lehetőségét kapja meg egy együttes tagjaként, a sors fintora azonban közbe szól, és vándorló lélekként folytathatja a túlvilágon. Itt miután eljutott a "kislelkek" birodalmába mentorává válik  22-nek, aki még nem áll készen az életre, hiszen ahhoz a motivációját, azaz a szikráját is meg kell találnia, és mivel az azelőtti mesterei (többek között Teréz anya, Abraham Lincoln, Mohamed Ali) mind kudarcot vallottak ebben, rá vár ez, a kicsit sem megtisztelő feladat.

Ebből a feladatból Kemp Powers és Pete Docter animációja egy olyan kalandot tud végig vezetni, ami kicsit morbid, de humoros poénjaival, aranyos karaktereivel, a gyerekeknek is szolgáltatni tudja a cukiságot, a szerethetőséggel együtt. A szüzsé egészét tekintve mégis (mint a stúdió legutóbbi jó pár alkotása) a felnőtteket veszi célba a direktor páros, talán még komolyabb motivációval, mint azt eddig a gyáruk bármikor is tette volna. Kezdve a halál témájával, az üzenettel (Az életünk értelme ott lehet egy érintésben, egy mozdulatban vagy akár egy virágban is) és a pszichológialag hiteles megvalósítással (legfőképpen amikor az a bizonyos "szikra" nincs meg vagy kihuny). Félni a komolyságtól mindenesetre nem kell: A lelki ismeretek óda az élethez és talán a legkellemesebb karácsonyi ajándék, amit idén a tévéképernyőktől kaphattunk.

2. Kislányomnak, Samának

Az egyetlen dokumentumfilm a listán, de mind közül a legerőteljesebb, a legemberibb, a legszívhezszólóbb és a legszemélyesebb is egyben. Waad Al-Kateab az első volt, aki 2011-ben a Szíriában található Aleppó városában kitört felkelést és az azt követő csatát megélte, majd videókamerájával filmre vitte a látottakat. Az aleppói egyetemen közgazdaságtant tanult nő célja, ezzel az volt, hogy lányának részletesen betudjon számolni születésének körülményeiről, apjával, iránta érzett szeretetükről és elsősorban, hogy miért is küzdöttek ők, együtt a.  város lakóival. A Sama 5 évet ölel fel, Waad férjével való találkozását, a szerelmet, a terhességet és a kis Sama születése utáni időt a menekülésig, egy jobb, kedvesebb világ reményében.

Azért a legerőteljesebb a listán, mert olyan hatásosan mutatja be Aleppót és az ott kialakult helyzetet, az összecsapásokat, hogy azon elszörnyülködünk és csak a miértekre keressük a választ. A legemberibb, mert olyan humanista szeretet árad a kamerán át látottakon, amivel eléri célját, nevezetesen a hitelességet, ami ez esetben szó szerint maga az élet, ez együtt pedig egy kegyetlen sors végül mesébe illő reményteljes befejezése. A szívhez szólósága is ezért annyira erőteljes, és a legszemélyesebb titulust szerintem nem is kell kifejtenem, ez egyértelmű, és egyértelművé is válik azoknak is, akik tesznek egy próbát ezzel a könyörtelen, de mégis reménnyel teli, ezzel együtt gyönyörű dokumentum-mesterművel.

(Waad Al-Kateab mellett a brit Edward Watts is segítséget nyújtott a film elkészítésében, így hivatalosan ő is rendezőként lett feltüntetve)

1. Kisasszonyok

Louisa May Alcott Kisasszonyok című, egy felnövéstörténeten végig ívelő regénye számtalan mozgóképes adaptációt élt már meg az évek, évtizedek során. Többek között  George Cukor (1933), Mervyn LeRoy (1949) és Giliam Armstrong (1994) is próbálkozott már vele, hogy csak a legnépszerűbbeket említsük, legújabban pedig Greta Gerwig nyúlt a műhöz, amibe a Lady Birdben (2017) megismert stílusát és egyéni látásmódját is elhozta. Négy lány, négy különböző jellemmel és négy különböző életcéllal. Jo (Saoirse Ronan), Meg (Emma Watson), Amy (Florence Pugh) és Beth March (Eliza Scanlen) özvegy anyjukkal (Laure Dern) élnek békében, de a felnőtté érés közepén lévő lányok általános problémáival, a meg nem értettséggel, a szabadságvággyal, az önállóságra való hajlammal és a szerelem szépséges, mégis bolondító érzésével. A környéken élő fiú  barátjuk, Laurie (Timothée Chalamet), az egyik, aki segít ennek az állóvíznek a felborításában, amit nem szappanoperaszerű jelenetekkel, hanem körüljárva a barátság, a kötődés, a szerelem, a felnövés és az indentitás kérdését, lágy érzelmekkel, bátran, de mégis kellő komolysággal tesz meg.

Ha mégis egy szóval szeretném összefoglalni, miért is annyira kiválóra sikerült ez a kosztümös adaptáció, akkor azt mondanám, mert szép. Nem szépséges, mert ha az lenne, akkor úgy érződne, mintha kizárólag csak az érzelmeken, a boldogságon (egy kis szomorúsággal) és a szerelmen lenne a hangsúly, de egy szép sztori, érzelmes, bájos, megható, ugyanakkor komoly, őszinte, intelligens és elgondolkodtató is tud lenni. A Kisasszonyok, pedig ilyen. Gyönyörűek a helyszínek, a díszletek és persze elsősorban a jelmezek, érzelmesen tálalja az olykor megrikkantó sorsú bájos, csupa szív szereplőinek sorsfordító eseményeit,  mégis ezeken belül olyan témákról tud nyíltan beszélni, mint a karrier, a szabadság, a halál, az élet fontos  döntései, az álmok és a már sokat említett felnőtté válás.

Persze elsősorban a női nem tematikájában készült. A legtöbb nő lelki világába, érzelmeikbe, vágyaikba enged betekintést, de hangsúlyt kap a férfiközpontú társadalom kritikája, illetve a női szerepek elterjedt sztereotipizálásához is van mondanivalója. A vásznat is a hölgyek uralják kiemelkedő alakításaikkal. Emma Watson természetességével, Eliza Scanlen bájosságával és szívével, Saorise Ronan energiájával, lázadó jellemével, karizmájával, valamint érzelmei sokszínű megjelenítésével tűnik ki. Végül Ronant egy kicsit túlszárnyalva, a Fehér éjszakákból is ismert Frorence Pugh, aki egyéni személyiséget tudott teremteni, az egy apró hibával a sablonosságba is könnyen fordulható szerepéből. Pugh indulatos, gonoszkodó, de tervekkel, vágyakkal és érzésekkel teli, 2020-ban kevés ennyire kirívó játékot láthattunk a nagyvásznon vagy éppen a kisképernyők előtt (talán csak Renée Zellweger-t a Judyban). 

Greta Gerwig feldolgozása friss, intelligens, érzelmes és a rendezője egyéni, egyben egyedi látásmódját is érvényesíti, ami még többet tesz az eredeti mű gondolatiságához. Szép, fontos, okos, nálam az év legjobbja!

Amik lemaradtak a listáról

Tenet 

Ígérem, hogy visszatérek

Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre

Hab

Romlott oktatás

Mulán

Előre

Úriemberek

Az igazság

Richard Jewell balladája

Botrány

Judy

Szuvenír (Magyarországon csak DVD-n debütált)

Sötét vizeken

Archive

Ma Rainey, a blues nagyasszonya

Az asszisztens

A láthatatlan ember

Emma.

Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára