ALAIN DELON 89. életévében, 2024. augusztus 18-án hagyott itt bennünket. A francia színészlegenda elsősorban nem is színészi képességeivel vált oly halhatatlanná (de a komplex jellemeket is kitűnően hozta), hanem ellenállhatatlan belső és külső kisugárzásával, amit a vásznon keresztül sugárzott, és aminek a nők sohasem tudtak ellenállni, a férfiak meg esetleg csak fanyalogni voltak képesek rá. Hogy én is méltóan emlékezzek meg a személyéről és munkásságáról, a napokban megnéztem három filmjét, amikről a továbbiakban röviden értekezem.
SZIKRÁZÓ NAPFÉNY (1960)
Rendező: René Clément
Alain Delon-t 1960-ban ismerte meg a szélesebb közönség. Ebben az évben két igazán fontos filmben is főszerepet kapott. A Rocco és fivéreivel ugyan nagyobb lépést tett a szélesebb közönség felé (a film BAFTA és Golden Globe jelöléseket zsebelt be, illetve Arany Oroszlán-díjban részesült Velencében, de botrányok is emelték a népszerűségét) de a Szikrázó napfény is egy meghatározó állomása karrierjének. A főszerepet is ő harcolta ki magának. Eredetileg a legfőbb mellékszereplőt (Greenleaf) játszotta volna, de visszadobta a szerepet, ám miután megmagyarázta döntését a rendezőnek, egy kis idő után már Tom Ripley szövegkönyvét tarthatta a kezében.
Maga a film helyszíne a forró, nyári napsütötte Olaszország. Ez a forróság pedig a film hangulatára is kiemelt hatással van. Az első fél órában és az utolsó öt percben az igazán emlékezetes, de ez a felforrósodott idő a teljes 2 órás játékidő meghatározó elemeként is funkcionál. Nemcsak fizikai hatásában, de az emberek felfűtött, kiszámíthatatlan csekedeteiben és a film atmoszférjában is testet ölt.
Nem elhanyagolhatóak a technikai megvalósítások, valamint Nino Rota lágy, mégis sejtelmes és kényelmetlen muzsikája sem. Az első gyilkosság után az instabil kamerakezelés és a szél feltámadása nagyszerű hangulatfokozó, nem kevésbé a második gyilkosság során a zöldséges szatyor elejtése és a zöldségek kigurulása. De persze itt van az elsőre ártatlan kisugárzású, de tekintetében mégis sok titkot rejtegető Alain Delon is. Már Tom Ripley megformálásáért érdemes megnézni a Szikrázó napfényt.
A film Patricia Highsmith 1955-ben megjelent „A tehetséges Mr. Ripley” című regény adaptációja. A regényt azóta többször feldolgozták, a legnépszerűbb az 1999-es „A tehetséges Mr. Ripley” Matt Damon-al, illetve az idei „Ripley” című sorozat Andrew Scott-al a főszerepben.
Értékelés: 8/10
A MEDENCE (1969)
Rendező: Jacques Deray
Ismét a forróság a főszereplő, és ismét Maurice Ronet a főbb mellékszereplő társ. A Medence a szép és látványos képeivel írta bele magát az emberek emlékezetébe, amit nem csak a táj és a szép fényképezésnek köszönhet, hanem Alain Delon és Romy Schneider jelenlétének. A film első harmadát kettejük szépsége és a köztük érzékelhető forróságtól fűtött erotika határozza meg. Ez később két másik szereplő megérkezésével féltékenységbe, bizonytalanságba, haragba, vágyakba torkollik és végül erőszakban csúcsosodik ki.
A külcsín mellett a színészi játékra sem lehet panasz. Már tapasztalt művészek, érett átalakulását láthatjuk. És persze a forróság, ami még inkább meghatározóbb, mint a Szikrázó Napfényben volt. Az erotika, a tűztől fűtött szerelem, féltékenység, az erőszak, mind egy ilyen felfokozott hangulatként ölt testet a film világában. A lassú tempója és a szinte egy helyszínes, bezártságot érzékeltető cselekménye, pedig csak még idegőrlőbbé teszi az atmoszférát.
A medence egyes elemei nem egy filmben köszönnek vissza. Jonathan Glazer (Érdekvédelmi terület, A felszín alatt) az ezredfordulón rendezett Szexi dög című filmje nemcsak egyes képsoraiban, de hangulatában is megidézi a Delon főszereplésével készült klasszikust. Luca Guadagnino (Szólíts a neveden; Sóhajok, Challengers) 2015-ös munkája a Vakító napfény, pedig ennek az újrafeldolgozása, vagyis inkább inspirációjaként szolgált, mint egy az egyben való reprezentációja lenne.
Értékelés: 7,5/10
KLEIN ÚR (1976)
Rendező: Joseph Losey
A három cím közül a legsúlyosabb témát feszegető történet. A helyszín 1942 Franciaországa és a zsidódeportálások kezdete, azok előkészületei. Robert Klein ennek az időszaknak az egyik haszonlesője, aki áron alul vásárolja fel az értékes festményeket a távozásra ítélt zsidócsaládoktól. Egy tévedés következtében viszont személyazonossága kérdőjeleződik meg, és kutatásba kezd a rejtélyes másik Robert Klein után, hogy tisztázza magát.
A Klein úr hatása és egyben legnagyobb erőssége a miliőteremtésben rejlik. Az ellenséget sohasem látjuk, mégis egy fojtogató, mindenkire fenyegető légkör alakul ki, ahol senki sincsen biztonságban. Ez az ellenség mindig ott van a levegőben és bármikor lecsaphat. A film mesterien alakítja ki ezt a környezetet, magát a holokausztot és a megfoghatatlan fenyegetéstől való félelmet pedig szinte megfoghatóan átadva, a vásznon keresztül érzékelteti.
Ebben a világban bárki lehet áldozat, így egy embertelen, diszkriminatív társadalomban csakis cselekvéssel lehet előrébb jutni, a közönnyel csak a leghátsó sorból, tehetetlenül figyelhetjük a történéseket. Delon visszafogott színészi munkája is ennek az örlődésnek az eredménye, na és egy hiteles képe az akkori létbizonytalanságnak.
A film díszlettervezője az Oscar-díjas, magyar származású Trauner Sándor, akinek elsősorban a Billy Wilder-el való közösmunka hozta el a hírnevet, de franciaországi filmes munkái sem elhanyagolhatók (többek között Marcel Carné-val és Luc Bessonnal.is dolgozott együtt).
Értékelés: 8/10
Lezárás
Delon ártatlannak tűnő, de szúró és ellenállhatatlan tekintetét a Szikrázó napfényben látjuk először. A gyermekinek tűnő tekintet mögött egy határozott és kiszámíthatatlan karakter bújik meg. Ez a karakter a Medencében már tapasztaltabb, sérülékenyebb, de összetettebb. Végül pedig a Klein úrban a jövőre kevésbé gondolva, csak a saját gazdagságából és a másokon való élősködésből él. Mégis itt néz szembe a legnagyobb nehézségekkel, itt már osztozik a problémáival, nehézségei és a benne lévő bizonytalansággal teli rettegés kollektív, egy egész társadalom viszontagságai elevenednek meg benne.
A színész az első kettő filmben kivételes külső és belső kisugárzásával ejtette rabul a nézőket, a Klein úrban viszont kissé idegen szerepben, egy összetettebb alakítást kellet nyújtania, de itt is nagy szerep jut egyedi és oly sokak által szeretett vagy éppen irigyelt vonzerejének. A filmjeit érdemes kutatni és még érdemesebb megnézni őket, mert könnyen találunk köztük igazi gyöngyszemeket is. Ilyen a fentebb véleményezett három alkotás mellett, például a már említett Rocco és fivérei vagy Luchino Visconti másik klasszzikusa, az 1963-as "A párduc" is. És még mellettük is van nem egy a filmográfiájában.
