Joseph L. Mankiewicz filmje annak idején több rekordot is megdöntött: Ez volt az első film, amelyből 4 színésznőt is a legrangosabb elismerésre, az Oscar-díjra jelöltek; valamint abban is, hogy ezen a díjkiosztón 14! nominálással indult, amelyet később csak a Titanic tudott megismételni. Mostani kritikámban erről az alkotásról lesz szó, nevezetesen a Mindent Éváról.

Mielőtt belekezdünk

Mivel a film elég idősnek számít - jövőre már 70 éves lesz - nem árt tisztázni pár dolgot mielőtt belekezdenék a kritikába.

Sok ember, aki még nem látott ilyen régi filmet, nehezebben is tud azonosulni vele. Ennek több oka van, egyrészt hozzá vagyunk már szokva a pörgős, effektekkel tűzdelt mozikhoz, másrészt, mert az akkori kultúrával nehezebben tudunk azonosulni, a gyakori ing, zakó használat, másfajta udvariassági formulák, elkülönülő divat és persze a számos ok között még ott van a fekete-fehér képek használata is, ami szintén ódivatúnak hat, és a szemnek is sokkal "unalmasabbnak", illetve dinamika mentessebbnek tűnik, mint a színes társai.

Azonban 50-ben még számítógépet nem tudtak használni és a színes film is drágább volt, sőt ekkoriban még nem is a mai modern színes filmeket készíetették, hanem Technicolor-t használtak. De akkor ezzel együtt azt is kell mondanunk, hogy a régi filmek rosszabbak, mint a maiak? A válasz természetesen nem. Egy film erényei nem merülnek ki a látványban és a színekben, sokkal fontosabb, hogy belül mit ad a nézőknek. A szórakoztatás mellett, gazdagabban is távozzanak a moziból, és persze, hogy látszódjon a színészek, a rendezés, az operatőri munka és miegymás elemben, a profizmus. A fekete-fehér is lehet előnyösebb, illetve a színes is lehet hátrány egy adott alkotás számára.

Hollywood, pedig ekkor még nem az akciókra, hanem a párbeszédekre helyezte a hangsúlyt, azok kreativitására és hogy ezek adják az izgalmat, tartsák fenn a figyelmet a mozinézők számára. Illetve, akik jobban értenek a filmezéshez, operatőri és árnyék használatok közötti különbségekről is tudnának beszélni, valamint még bizonyára egyéb másról is. Talán erről, majd még a jövőben készítek egy külön cikket is, de most már térjünk rá magára a filmre.

Kritika

Az 1950 és 51-es Oscar díj kiosztó összességében Joseph L. Mankiewicz-ről szólt. Sorozatban kétszer hódította el a forgatókönyvírói és rendezői Oscar szobrocskát is. Előbb az "Egy levél három asszonynak" című filmért, majd egy évvel később a szóban forgó "Mindent Éváról"-ért. Külön-külön nézve, azonban az 51-es díjkiosztó a nőkről is szólt, 4 szinésznő is jelölést kapott (Anne Baxter, Bette Davis a Legjobb Női Főszereplő, Celeste Holm és Thelma Ritter a legjobb Női Mellékszereplő kategóriában), valamint részben egy nőkről szóló alkotás kapta a legjobb filmnek járó elismerést.

A film egy kiöregedő színházi színésznőről szól, Margo Channing-ről (Bette Davis), aki noha imádja munkáját, nem szereti a rajongókat, akik benne csak a nagy sztárt, a bálványt látják, azonban az egyik lányt - aki állítása szerint minden fellépésére ellátogatott - megkedveli és befogadja, ő Eve Harrington (Anne Baxter) a szerény és szeretetreméltó lány. Egy idő után azonban Margo féltékenykedni kezd rá. félti tőle férjét, részben az előbb felsorolt tulajdonságok miatt, részben, pedig azért mert fél az öregedéstől és olyan szeretne lenni mint ő, külsőleg és belsőleg is egyaránt.

A színház világára kívülről nem sokat tudhatunk, de ha van is róla elképzelésünk, legtöbben biztos úgy képzelik el, ahogy azt a színpadon látják a színészeken, színésznőkön keresztül. Olykor vidámnak, de ha nem vidámnak, akkor is legtöbbször a magabiztosság és a problémamentesség tükröződik rajtuk  Mankiewicz, azonban negatív képet fest róluk, és a gátlástalanságot mutatja be, mit képesek megtenni az emberek azért, hogy feljebb jussanak, sikeresek legyenek a szakmában, mit sem törődve barátokkal, akik szinte családtagként szerették őket. Ideértve a producereket is, akik legtöbbjét csak a pénz motivál, és ha már valakire nincs szükségük faképnél hadják őket.

Még egy téma tölt be fontos szerepet: az öregedés és a színészet. Ahogy az ember öregszik, legyen az férfi vagy nő, a showbizniszben fokozatosan ki szeretnék őket cserélni egy fiatalabbra, akit a nézők is jobban megszerethetnek. Természetesen ez a nőket érinti érzékenyebben, és ezért a vásznon is szomorúbb a történetük Margo-t azonban így is szeretik és bálványozzák, azonban ő is tudja lassan eljön az idő, amikor ennek vége, érzi, hogy ő is öregszik és előbb-utóbb már nem fogják úgy kedvelni. Magánélete még jobban aggasztja. Most töltötte be a 40. ikszet, és ott van a 32 éves barátja, akibe fülig szerelmes, azonban fél, hogy elhagyja őt egy fiatalabb lányért, nevezetesen a házukba befogadott Eve-ért.

Nagyszerű lélekrajz ez a női nemről, az idősödő színésznőkről, akiknek ilyenkor már a szakmában egyre nehezebb megmaradni, mert a pénzéhes producerek mindig az újat, a fiatalabbat keresik, az idősebbeknek, pedig esetleg a mellékszerepek jutnak, vagy éppen, ha nem tudnak beletörődni sorsukba, akkor már belül is rombolja őket. Csakúgy, mint Billy Wilder szintén nagyszerű alkotásában, az Alkony sugárút-ban Norma Desmond-nak, a hollywoodi színésznőnek, aki szintén küzd az ellen, hogy idősödő kora miatt elfeljtik, s nem törődnek majd vele.

Már beszéltünk az Oscar díjra jelölt színésznőkről, akiket akkor minden bizonnyal okkal válogattak be az akadémia tagjai. És igen! Nagyszerű színészi teljesítményeket látunk itt, a férfiaktól és a hölgyektől egyaránt. Igazából én nem is tudok kiemelni senkit, még negatívan sem. Még egy színész jelölés maradt ki az Oscar gálára visszatérve, George Sanders (Addison DeWitt) a korrupt producer személyében, aki meg is nyerte kategóriáját. A mellékszereplők között, pedig még meg kell említenem a tragikusan fiatalon elhunyt Marilyn Monroe felbukkanását is, Claudia Claswell szerepében.

A másik nagy erősség természetesen a párbeszédek, és az abban lévő szellemességben rejlik, amihez a színészek is nagyban hozzájárultak és amik nagyban fenntartják az érdeklődést. Még fontos, azonban hogy a film hiteles is legyen, és ezt is maximálisan teljesíti a Mindent Éváról. Hús-vér szereplőket látunk a vásznon, hiteles és átélhető motivációkkal, gondokkal, problémákkal, valamint olyan színházi közegről, amik sajnos a valóságban is előfordulnak.

Összegzés

A Mindent Éváról egy pesszimista alkotás a színjátszás világáról, illetve a öregedésről, az idősödő színésznők helyzetéről és választási lehetőségeiről, amelyet leginkább a téma választás és annak a hiteles feldolgozásán kívül, a nagyszerű színészi teljesítmény, az átélhető sorsok, valamint a kreatív forgatókönyv emel magasan az átlag fölé.

8,5/10

kiknek ajánlom:

 - Akik szeretik a mélyebb és pesszimistább filmeket

 - Akik érdeklődnek a női sorsokról

 - Akik szeretik, ha a párbeszédek görgetik az eseményeket

Kiknek nem ajánlom:

 - Azoknak a nőknek, akik nehezen viselik a változó kort

 - Azoknak akik csak felhőtlen szórakozást várnak egy filmtől