Az iskola sokak számára kritikus időszak, legfőképpen a középsuli, amikor a tinédzser- és a felnőttkor között "ingázunk" és a legjobban változik a személyiségünk. De mindkettőben közös (általános iskola, középiskola), hogy nagyban befolyásolják milyen emberek leszünk felnőttkorban. Sokak számára ez az a hely, ahol kiélhetik magukat, uralkodhatnak, elnyomhatják társaikat egyes pszichológiai okok miatt (otthon elvannak kényeztetve, egyes területeken sikeresek stb.) sokak számára azonban az iskola az a hely, ahol nem érezhetik magukat biztonságban, feszenghetnek, nem tudják magukat adni, nincs esélyük a kibontakozásra, ezért célpontokká válhatnak a viselkedésük miatt (pl. a felsoroltak következményeképpen nem elég bátrak, nem tudnak összetetten kommunikálni, hiba van a kommunikációjukban, valamilyen testi visszamaradottsággal küszködnek). A következőkben ahhoz adok tanácsokat, hogyan segítsük társunkat, aki látszólag megalázottság, esetleg kihasználás áldozatává válik.

Fontosnak tartom a cikk céljából, hogy saját rövid élettörténetemet is idebiggyesszem: Az általános iskola sok örömmel telt el, persze engem is voltak olyanok akik kinéztek maguknak, de ilyenkor még harciasabb voltam és sokszor keveredtem kalamajkákba. Összességében azonban nagyon kellemes emlékek fűztek ehhez az időszakhoz, rengeteg baráttal.

A középiskola viszont nagyon csendes volt, ott már nagyon hiányzott az általános iskolai közeg, nagyon nem sok olyan ember volt, akivel kommunikálni tudtam, részben azért mert szorongósabb voltam, részben azért, mert voltak osztályt romboló magatartások. Összességében azonban nem éltem át mély élményeket, esetleg csak az utolsó évemben, de azt sem a diákok miatt. Középiskola után változás történt: Azóta az akkori osztálytársaimmal is szívesen elbeszélgetek és szerintem jól kijövök, illetve minden közösségben a fő célom: az összetartás és hogy kapcsolatokat alakítsak ki, ha pedig lehet, mindenhol segítsem környezetemet.

Egy dolog azonban van, ami mint megtudtam középiskolában is hátráltatott, és még sajnos ma is: a szorongásos betegségem. A négy évben ez jobban meglátszott (nehezebben tudtam kommunikálni, talán nem mindig volt összetett a beszédem, idegeskedtem beszéd közben), ezután a rosszabbra fordulása után kezeltettem is és rengeteget javult, de ehhez nem voltak elegendőek a gyógyszerek, az akarás is nagyon fontos volt (Csak így idebiggyesztem ezt is, hogy ne csupán a gyógyszerektől várjunk meglepetéseket). Azonban ez a szorongás sajnos még ma is az életem része: nehezemre esik sokszor a társaság, idő kell, hogy teljesen megtudjak nyílni, ha pedig érzékelem az elutasítást, a zárkózottságot vagy a közösség negatív véleményét rólam, akkor meg még nehezebb.

De mit tekintsünk megalázottságnak?

Megalázottság lehet egyszeri (kinevetnek, megvernek mások előtt, a lányoknak lehúzzák a nadrágjukat), de lehet hosszabban tartó is (folyamatosan beszólogatnak , megvernek, csúfolnak) vagy éppen az egyszeri is válhat később hosszan tartóvá.

A megalázottságon azt értem, hogy ha valaki olyan helyzetbe kerül, amikor védtelen a támadás ellen, teljesen gyengének érzi magát közben, az emberek, a környezetében nem "nyújtanak neki kezet", esetleg kinevetik, amivel jelzik és "megfosztják"  attól, hogy komoly emberként vegyék számításba, az esetek utóhatása, pedig szégyen, gyengeség érzés és az önbizalom rombolódása. Tehát röviden minden olyan esetet ideértek, ami után a szenvedő félt valamilyen lelki sérülés éri és legtöbb esetben egyedül van, vagy legalábbis alárendeltje valaminek/valaki(k)nek.

Még e mellett, azonban olyan esetekben is lehet megaláztatásról beszélni, amit nem ért meg a társ rögtön, így közvetlen hatása nincsen, nem okoz kárt a lelkében, azonban mégis megalázásnak minősül, mivel lehet több ember szemében csak vicc tárgyává válnak, nem fogják őt egyenrangúként tekinteni, hanem egy vicces embernek, mármint az "akit nevetni kell" formájában és nem az "akin nevetni kell például a lehengerlő humora miatt" formájában. Ezt a környezte érzékelni fogja, még ha ő nem is... A kekeckedések száma, pedig folyamatosan nőhet, amiből lassan az elszenvedő fél is tudomást szerezhet róla miről is van valójában szó. De a lényeg, minél előbb tisztában legyen a helyzettel. Segítsük társunkat!

Tanácsaim

1. Álljunk ki mellette!

Egy elég egyszerű, de sokszor nehéz cselekedet. Ha látjuk az esetet, főleg, ha annak többen is szemtanúi, álljunk ki társunk mellett, biztosítsuk őt a bizalmunkról, illetve arról, hogy neki volt igaza, (mert az erőszakban sohasem lehet igazság) nehogy később önvád legyen benne.

Ha a kiállással nehezebb helyzetbe kerülne, vagy éppen veszélyesebb emberről van szól, osztályfőnöknek, igazgatónak szólni kell! Lehetőleg, úgy hogy az erőszakoskodók ne tudjanak róla azonnal, a diák pedig kerüljön valamelyik tanár felügyelete alá, vagy hívják a szüleit. Nem szabad hagyni, hogy folyamatos zaklatásban és félelemben éljen társunk!

2. Bátorítsuk!

Ez legfőképpen akkor fontos, amikor folyamatos a támadás, de az egyszer eseteknél is elengedhetetlen lehet, főleg ha az önképünket vagy az önbecsülésünket sértik. De a folyamatos bátorítás fontos. Ebből önbizalmat tud meríteni az osztálytárs, vagy legyen az éppen más osztály tanulója. Bizonygassuk lehetőleg az igazságról, hogy ne vegye komolyan a támadásokat, segítsük őt a tanulásban, ne menjen el a kedve a dolgoktól (pl. hobbija végzésétől), mivel zaklatás közben nagyban romlik az eredményességünk és befelé fordulóvá válunk.

https://nlc.hu/ezvan/20170131/iskolai-zaklatas-tanulmanyi-eredmeny-romlas/

3. Ha osztálytárs,  védjük meg mindannyian!

Mindegy mit követett el a személy, ha az iskolában azt tapasztaljuk, hogy osztálytársunkat többen fizikálisan bántalmazzák, esetleg dobálják valamivel és nem tud védekezni, megszégyenül, álljunk ki mellette lehetőleg az osztályunkkal, és törekedjünk arra, hogy ezt a konfliktust diplomatikusan oldják meg. Ha például ez visszavágás volt egy ehhez hasonló eset miatt, akkor sem szabad hagyni, a konfliktust értelmesen kell kezelni!

4. Éreztessük, hogy fontos!

Fontos, hogy érezze a folyamatos zaklatásban szenvedő, hogy fontos és egyenértékű társaival. Ez a felnőttkorra az önképünket is drasztikusan megsértheti. Ha csak azt hallja, hogy ő semmit nem ér, vagy mindenben alulmarad, kinevetik a társai, szurkolnak hogy ő kapjon ki az esetleges "harcban", pszichés betegségekhez is vezethetnek, esetleg öngyilkossági kísérletekkel is megpróbálkozhatnak. Főleg azok körében fordulhat ez elő, akik érzékenyebb személyek és hajlamosabbak a szorongásra, de egy addig "nagymenő" is hirtelen lelki beteg lehet.

Fontos az is, hogy ha nem igazán ismerjük a személyt és velünk hirtelen ellenséges, ne visszavágjunk, lehet csak védekezésből tette ezt, mert nem tudja mit várhat tőlünk. Bizonyítsuk be, hogy segíteni szeretnénk, és nem ártani!

5. Tegyünk róla, hogy ne legyen egyedül!

Fontos, hogy foglalkozzunk osztálytársainkkal, ne a magányban éljenek, ne legyen az az érzése valakinek is, hogy ő jelentéktelen ember, mert ez belőle is negatív magatartást válthat ki, verekedhet, saját maga testi épségét rontó szereket szedhet (pl. drogok) vagy esetleg furcsa és magát teljesen megalázó tetteket vethet be, hogy megkedveljék őt, ami az interneten több ezer megtekintés formájában valósulhat meg... Csak éppen ez a szám mögött nem a minőség rejlik majd...  Sajnos ilyet én is tapasztaltam az iskolám falain belül. 

A sérült vagy bántalmazott ember zárkózottabb, nem kommunikál. Ha egyedül van nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem szeretne beszélgetni, csak éppen a saját gondolataiba burkolózik; lehet hogy önbizalomhiányos, lehet hogy depressziós, de egyéb lelki probléma is rejlhet mögötte, ami a bántalmazás, és a támogatás hiánya miatt súlyosbodhat. Ezért fontos a folyamatos támogatás, a magány "ápolása" mind általános, mind középiskolában. 

6. Legyünk őszinték!

Sokszor az őszinteség is segít, hogy ne kerüljön az ember megalázó helyzetbe. Csak azért ne vállaljon valaki valamit, mert ezzel jobban megkedvelhetik őt. Álljunk mellé, biztosítsuk arról, hogy az egyéniség a fontos és nem az, ha beáll a sorba. Ne hagyjuk, hogy megalázza magát! Ne biztassuk arra, ami rossz, vagy amiben rossz, csak azért mert így jobban kedvelni fogják. A tinédzserkorban az emberek még nem gondolkodnak éretten, a helyes döntésre felnőttkorra úgyis rájövünk majd, jobb esetben, pedig a minket lejáratni vágyók is; ilyen döntésekkel, pedig csak az egészséges felnőttkorunkat kockáztatjuk.

7. Ha kell, avassunk be másokat is!

Fontos, hogy esetleg a tanárokat is értesítsük társunk bántalmazásáról, mivel ennek tudata nélkül a tanárok önakaratukon kívül is megsérthetik a diákot és őt dorgálnák meg, ami csak még nagyobb nyomást helyezne rá. Azonban ezzel diplomatikusan kell bánni törődve azzal, hogy a zaklatók fülére ne jusson az információ, mert csak még nagyobb megalázásnak tehetik elé a diákot. A szülők tájékoztatása is fontos: Tudják meg, hogy mi történik gyerekükkel, hogy tudjanak neki segíteni, mert bevallani nagyon nehéz lehet egy ilyen esetet a közvetlenül elszenvedőnek. Ha pedig tehetetlenek vagyunk, és a környezetünk is az, valamint esetleges igazgatói kirúgás után folytatódnának az utcán is a zaklatások, a rendőrségre kell menni.

Röviden: Nem szabad félnünk másokat is beavatni! Lehet társunk mérges lesz ha rájön, de egyedül nagyon nehéz, több társra van szükség a nehéz időkben.

Ajánlott filmek a témában

Elefánt (2003) 

Az osztály (2007) https://www.youtube.com/watch?v=IyLvyoDI0aE

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018) https://www.youtube.com/watch?v=zEJlny-J-Mw

Turóczi Tamás