Ritka, amikor ennyi minden a helyén van a vásznon. Andrew Haigh (Hétvége; 45 év) a magányt, az egyedüllétet, a gyászt, a továbblépés hiányát eleveníti meg és beszél róluk intim képeivel, a lelket megérintő zenéivel és nem utolsó sorban színészei érzékeny átszellemülése által.

A britek minden évben szolgáltatnak a filmrajongók számára legalább egy emlékezetes mozifilmet. 2021-ben Kenneth Branagh saját gyermekkorát mutatta be nekünk a Belfast-ban, egy évvel később Charlotte Wells Paul Mescal-ból faragott felkapott színészt szintén egy olyan forgatókönyvvel, amely a rendező saját emlékekből táplálkozik, 2024 első hónapjában pedig Andrew Haigh hozott egy romantikus fantasy-t, amely nemcsak a számos díjai és jelölései miatt lett oly figyelemreméltó teljesítmény, hanem mert valódi értékekre lelhetünk benne..

Adam (Andrew Scott) a 40-es éveiben jár, egyedül él lakásában egy társasházban. Egy ott lakó, Harry (Paul Mescal) az egyik éjszaka bemegy segítséget kérni tőle és megkérdezi, hogy beljebb fáradhat-e a szobájába. Nemleges válasz érkezik. Legközelebbi találkozásukkor már nyitottá válik Adam, nem sokkal később pedig intim kapcsolat is kialakul köztük, (majd végezetül szerelem?). Közben Adam gyakran visszalátogat 12 éves korában elveszített szüleihez is, akik hús-vér emberként megtestesülve segítik fiújukat. De végül azonban mégis a korábbi elutasítás fog nem várt sebet ejteni a kétségbeesett férfin.

Több elemébe is részletesen bele lehetne menni a filmnek. Egy magányos ember lelkébe botorkálva ismerünk meg magányt, bűntudatot, szerelmet és a múltba való bezárkózást. Adam nem tud elszakadni a már megtörtént, de még lezáratlan tragikus múltjától, hiányérzet, bűntudat és a szeretetéhség gyötri. De ugyanannyira szenved attól, hogy idegennek érzi magát az őt körülvevő világban. Talán pont ezért a feldolgozhatatlan múltja által, amiben szinte benne él és belőle menekülni képtelen? Míg mellette ott van Harry, aki homoszexualitása miatt kitaszított (a családja nem tudja őt elfogadni). Mindketten a szeretet keresik magányos életükben, és ez hozza őket (lélekben is) össze.

Ebben a történetben az érzelmi azonosulást és a karakterek megértettségét a sokszor elmosódott képek, a közelik, a lelki világot szimbolizáló színek és az árnyékok képernyőre való beszűrődése erősíti. Ezek a színek néha csak háttérelemként vannak jelen, de sokszor a szereplők arcán is tükröződnek, amik a Harry-vel való közös jeleneteikben kapnak jelentőséget. A másik oldalon ott vannak a szüleivel való jelenetsorok, amelyekben az operatőr gyakrabban használ világosabb megvilágítást. De a halvány színek, amik végig főszerepet játszanak Haigh rendezésében. Az ezekkel való játék egy rétegelt és gyönyörű színvilágot kölcsönöz ennek a világnak, hiába a gyászfeldolgozást és a magányt festik le.

A felhasznált zenék olykor lágyan, olykor tolakodás mentesen, olykor pedig az adott történéseket dominálva simulnak vagy illeszkednek a látottakhoz, szintúgy a tapintatos, empatikus és a belső világot lefestő eredeti filmzene is a cselekmény érzelmi világát bővíti. A katarzis, majd az azt követő befejező képsorok során viszont lehet kicsit arra is gondolhatunk, hogy túl sok, vagy elég egyértelmű, amit látunk, mégis egy majdnem tökéletes befejezésnek mondható ez, ami után biztos, hogy sokat fogunk gondolkodni az összefüggéseket keresve. Mert az All of Us Strangers nem egy egyszerűen emészthető és megérthető alkotás. Igazán megérteni akkor fogjuk, ha már van egy adott élettapasztalatunk, érzelmi intelligenciánk és nyitottan állunk magához a filmhez és magához az élethez is.

És ha már érzések. Itt azok magasan a logika felett állnak, amik mint tudjuk gyakran nem egy racionális és észszerű egészet adnak az életünkhöz. És itt is igaz ez: egy emocionálisan zavart ember gyengéd szíve elevenedik meg a képsorokon. A karácsonyi szcéna a családdal, az ágyban való beszélgetés velük, illetve a befejező diskurzus Harryvel nemcsak vizuálisan nagyszerű, hanem az érzelmi töltetének, a színészi játéknak, valamint bölcs szövegkönyvének segítségével egy igazán őszinte, élettel teli lélekben való utazásként hat miután a végső stáblistát követően visszaemlékezünk ezekre a pillanatokra.

A két főszereplő, Andrew Scott és Paul Mescal nemcsak a közös erotikus jeleneteik miatt voltak bátrak, hanem az érzelmi kitárultságukhoz is ehhez volt szükség. Egy pszichésen nagyon megterhelő szerepből hozták ki a lehető legtöbbet. Claire Foy és Jamie Bell a szülök megtestesítésébe is minden tapasztalatukat beletették. De az egyéni minőség nem lenne elengedő, ha együtt nem lennének képesek átadni a kapcsolatok érzékenységét; na már pedig e-tekintetben is dicsérendő összképet kapunk. Nincs egy kilógó jelenet, ahol ennek hiányát éreznénk, inkább csak még beljebb veszünk a lélek rejtelmeiben.

Azt viszont könnyen ki lehet jelenteni, hogy ez nem mindenki filmje. Már elsősorban nem is a nehezebben emészthető stílusa és cselekménye miatt, hanem mert sokaknak meg fogja feküdni a gyomrát a főszereplője homoszexualitása, és hogy van benne nem egy erotikus szcéna is. Ez kit abból az okból kifolyólag fog zavarni, hogy csupán meleg karakterekről van szó, kit azért, mert az utóbbi években egyre inkább elszaporodtak a LMBTQ személyek köré épülő történetek, elsősorban a homoszexuálisokat és a leszbikusokat a középpontba helyezve. Ez pedig sokakban vált ki ellenvetést, olvasatukban ez a politikai viszonyoknak való megfelelési kényszer, már azért is, mert mostanában gyakran találkozunk bennük csekély mélységgel és a mesterkéltség érzésével.

Itt a homoszexuális lét viszontagságai részletesebben kibontakoznak és nem csupán alibiként vannak jelen. Igaz, az egyik képsorokban Adam is elmondja, hogy már elfogadotabbak az emberek a melegekkel szemben. Mégis, még mindig nehéz ezzel együttélni és felvállalni azt. Harrynél ez okozza a legnagyobb frusztrációt, a családja kitaszította, ez válik egyedülléte és a magánya forrásává. A másik férfit a gyermekkorban ért bántalmak keserítik az ezzel való együttéléssel, és az hogy szülei nem segítettek benne, de megvallani sem volt alkalma nekik. A bűntudat, a félelem és a bizonytalanság egyszerre kavarodik össze frusztrációjában. 

Összegzés

Kitünő rendezés, finom, megfontolt színhasználat, precíz operatőri munka és profi színészi teljesítmények. Az All of Us Strangers magas minősége azonban mit sem érne a szívvel és lélekkel való megvalósítás nélkül, ahogy az elkészült. És nemcsak úgy készítették, hanem magában a filmben is a szív és a lélek diadalmaskodik. A negatívabb érzelmeink széles skálája mellett viszont megtaláljuk a szeretetet, a szerelmet és a (pozitív értelemben vett) vágyat is. Egy szívszaggató, szomorú alkotás, mégis képes olykor gyönyörű is lenni.

Még szinte csak most kezdődött az év, de már itt van az első kiemelkedő darab, amely fajta kiemelkedő darabokra mondjuk, hogy olyan fontos mű, ami többé tesz minket, mint embert.

8,5/10 

Kiknek ajánlom:

- Akik szomorú hangulatukban vannak

- Akiket érdekelnek az emberi lélek mélységei

- Akik egy képileg kimagasló élményre várnak

- Akik azt szeretnék, hogy egy film által tapasztaltabbak legyenek.

Kiknek nem ajánlom:

- Akik egy könnyedebb kikapcsolódásra várnak