Marilyn Monroe életét még most, halálának 60. évfordulóján is csupa rejtély és kérdőjel övezi. Férfi ügyei, gyógyszerfüggősége, hányatott gyermekkora és elvesztett gyermekei. Csak négy kulcseleme, annak ami formálta, - olykor kölcsönösen is - sorsát és személyiségét. A 50-es, 60-as évek szexszimbóluma leginkább a filmjeivel (és modell szerepeivel) tudott képet adni magáról a nézőközönség felé. Amivel a butácska, magányos, szeretetreméltó, szexi szőke nő alakját sugározta, és vált annak sztereotípiájává. A kérdés, ami már ezelőtt több filmkészítőt is megihletett, hogy ki is volt ő valójában Marilyn karaktere mögött, milyen személy is a valódi hús-vér megtestesítője, Norma Jeane Mortenson? Erre a kérdésre keresi a választ Andrew Dominik legújabb filmje.

Andrew Dominik filmográfiában nem újkeletű életrajzi filmet rendezni. 2000-ben a "Chopper - A kegyetlen", illetve 2007-ben a "Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford" című filmjeivel már megmutatta, hogy biztos kézzel mozog a műfajon belül. Az idei, a Velencei Filmfesztiválon debütált Szöszi annyiban különbözik kettejüktől, hogy fikciós önéletrajz, szintúgy mint Joyce Carol Oates regénye, ami alapján Dominik dolgozott. Ezzel is kényelmesebb helyzetbe téve minket, a közönséget, hogy mindent elkeljen-e higgyünk és netalán panaszkodnunk, ha amit a képernyőn látunk az nem éppen állja meg a helyét.

Marilyn Monroe élete pedig csupa megválaszolatlan kérdés volt, halálát is rengeteg kétely övezi, csakúgy mint kétes és rengetegszer őrületbe ejtő viselkedését, amiről rengeteg színésztársa panaszkodott a sajtónak. Így ebben az esetben talán jobb (és kényelmesebb) is volt a fikciós jelző megtartása. Életét, sorsát, pályafutását, vagy annak egy szakaszát nem Andrew Dominik az első, aki a vásznon próbálja megjeleníteni. 2001-ben "A szexbomba" címen két részes miniszéria is készült,  szintúgy 2015-ben "Marilyn Monroe titkos élete" címen. A nagyképernyőn többek között a "Norma Jean és Marilyn" (1996) és a "Bobby és Marilyn" (1993) tévéfilmben, valamint nem utolsó sorban az "Egy hét Marilynnel" (2011)  című mozifilmben találkozhattunk vele.

A legközelebbi mű a 2022-es feldolgozáshoz több tekintetben is a "Norma Jean és Marilyn". Ott is a két személyiség, a valós ember és a fikciós karakter közötti belső küzdelem áll a középpontban - csak ott nem egy, hanem két szereplő testesíti meg az egy személyt. A Netflix megbízásában készült legújabb produkció mélyít a konfliktuson, stílusában és külsőségeiben is egy sokkal komorabb és nehezebben emészthető sztorival előrukkolva, a fájdalmat, a belső káoszt és a megalázottságot érzékeltetve. A 2 óra 47 perces játékidő során ennek a káosznak a megjelenítése pedig egy profit kívánt maga után, főleg hogy szinte végig a címszereplőt látjuk a kamera látószögében. A megformálására nem is kisebb nevet találtak a készítők, mint a már hollywoodi sztárrá emelkedő kubai születésű Ana De Armast (Törbe ejtve; Szárnyas fejvadász 2049; A szürke ember), akit származása révén nem is fogadott nagy üdvrivalgás, mivel sokan féltek, hogy akcentusa romba döntheti a filmet és Marilyn Monroe figurájának hitelét. 

A majdnem három óra a színésznő szinte egész életébe bepróbál tekinteni. Az első körülbelül 20 perc a gyermekkorral nyit, ami a későbbi személyiséget, magatartásokat és az apakomplexusnak az okára világít rá. Majd amikor az 50-es évekre ugrunk látjuk a már befutott Marilynt és magányosságát. Sikeres, bálványozzák, de a férfiak csupán egy tárgyat látnak benne, amely tárgyat saját élvezetükre használhatnak. A nyelvezetem talán kicsit szemérmetlenebb a kelleténél, de a film képei is szemérmetlenek, olykor már-már expliciten bemutatva a női testet, a szexuális aktusokat és a bántalmazásokat. Hogy éppen melyik évben járunk sokszor segít a színésznő filmográfiájának ismerete, mert nem mindent rágnak az orrunk alá - de igazából ez nem is akkora baj. Annyi biztos hogy a bizonyos, Kennedy elnökkel való kapcsolatáról nevezetes 1962-vel és gyógyszerfüggőségének elhatalmasodásával zárunk.

A fikciós jelleget tényleg érdemes komolyan venni. A Charlie Chaplin Jr.-al (Xavier Samuel) illetve az Edward G. Robinson Jr,-al (Evan Williams) való édes hármas sem valós esemény (Igaz nincs kizárva, hogy volt velük párkapcsolata, de csak egymás után), az apjától kapott kézzel írt levelek is a koholmány tárgyai, a színésznő pedig összesen háromszor vetélt, ami az endometriózisa következtében történt meg. Bár az utóbbi információt érdemes elővigyázatossággal kezelni, mert erről is megoszlanak a vélemények.  De nem is az események minél hitelesebb rekonstruálása a cél, hanem egy külsőleg csillogó, személyéért mindenki rajongó szexszimbólum lelkének be- és megmutatása. Tényleg a szép, de butácska nő volt ő, akit a filmekben is láttunk? 

Ennek részletes feltárása a film egészét áthatja, amiben segítséggel szolgál az operatőri munka is, ami a vizuális hatást növelve próbálkozik meg mélyére ásni az elmének. A pszichésen zavart anyuka, a dühkitörések, a fizikai bántalmazások és a szexuális aktusok látványát tekintve erről meg is bizonyosodhatunk. Ami fel is veti azt a kérdést, hogy a Szöszi a 2017-es Harvey Winstein-botrány, valamint a feminista mozgalmak jegyében készült? A választ maga a rendező adta meg, aki  egy korábbi interjújában elárulta, hogy a metoo mozgalom nélkül nem jöhetett volna létre legfrissebb alkotása. A kamera közli is velünk ezt a típusú felfogást a bántalmazásokkal és azok ábrázolásában. A Joe DiMaggio és Arthur Millerrel való kapcsolatában is a nőt veszi alapul, elítélve a kegyetlenséget és az empátiahiányt - még ha meg is értjük a figurák mögött megbújó motivációkat. Mivel végső soron Norma Jeane-t igyekszik megérteni, és egy komplex figurát faragni belőle, aki annyira ember, mint mi és aki talán többet is szenvedett legtöbbünknél.

Hogy mindez sikerült-e? A válaszom: igen. Egy, a társadalom által sok sebet elszenvedő, mégis a boldogságot kereső nőt hús-vér valójában látunk és érzünk. Ez sokban köszönhető Ana De Armas lehengerlő átalakulásának és alakításának, aki a szemünk láttára Norma Jeane-ként és Marlyn Monroe-ként tündököl, nem pedig Ana De Armas-ként. És ez nagy szó! A kettő személyiség közötti konfliktus is a megrázóbb aspektusa a filmnek, úgyszintén a nyitány vagy egyes brutálisabb szcénák. Azt viszont nem tagadhatjuk le, hogy a színésznőt minőségben nem mindig követi a rendezés és a forgatókönyv, pár operatőri megoldás pedig amatőrnek és/vagy szájbarágósnak hat. Pár helyen túl soknak érződnek a látottak és a többi karakterhez fűződő érzelmesebb momentumok sem klappolnak. Igaz ezeknek az eseményeknek is Marilyn a főszereplője, mégis az érzelmi hatás nem feltétlenül lett tökéletes, és pont azért mert a másikkal kicsit többet vagy hatékonyabban kellett volna foglalkozni.

A mellékkarakterek sem elhanyagolhatóak. Bobby Cannavale Dimaggio-ként és Adrien Brody Arthur Miller-ként hozzák a tőlük elvárhatót mégsem maradnak igazán emlékezetesek Armas mellett. Szerencsére karakterük mégsem válik igazán súlytalanná. A fekete-fehér - színes filmes kontraszt is elsőre furcsa technika, amivel Chayse Irvin (Csuklyások - BlacKkKLansman) operatőr végig operál. Egyszer színes, egyszer fekete-fehér, igazán nem is láttam át használatának logikáját. Az előbbi nem igazán képes a belső drámát fokozni, ellenben a valóságot és a külvilágot könnyedebben érzékelteti (mint az első 20 percben) , talán ilyenkor Norma Jeane kevésbé az elméjének rabja? Az utóbbi általában inkább a bezártság és a lelkivilág megjelenítéséhez segít jobban, és a filmhez is talán ez illik a leginkább, a külvilág Norma-ra gyakorolt (fizikai/szellemi) hatása is átélhetőbb, intimebb benyomást kelt.

Túlzásnak érződik ez a extrémen negatív megközelítés? Igen, sokszor már túl sok ez a megpróbáltatás, amit nekünk külső szemlélőknek is át kell élnünk. Többször unalomba fordul át látni ezt a destruktív környezetet és a díva önmagával folytatott folytonos harcait. A végkicsengés mégis inkább a pozitív irányba tekinget, mert hiába kényelmetlenek vagy olykor-olykor már monotonnak a látottak, a fő mondanivalóját - hála egy mesteri színészi játéknak - profin és közérthetően áttudja adni, megjelenítve egy brutális, érzéketlen, beteg és szexista társadalmat, annak káros, az egyénre és annak pszichéjére gyakorolt hatásaival.  

Összegzés

Ana De Armas kitűnő választás volt Marilyn Monroe megtestesítőjeként, ebben a sötét, erős pillanatokkal tűzdelt, sokszor kényelmetlenül feszengős fikciós életrajzi filmben, ami képes effektíven ábrázolni a belső lelket és a külső kegyetlenségek emberre gyakorolt hatásait. Mégis ha vizualitásában többször maradandó is, nem mindig sikerül magát hatékonyan, igényesen vagy érthetően kifejezni. Kérdéseket hagy maga után, mint Marilyn a halála után. Valószínűleg ezekre a kérdésekre előbb megtaláljuk majd a választ. 

6,5/10 

Kiknek ajánlom:

- Akik szeretnek a lélek mélyére ásni

- Akiknek fekszik a sötétebb, több aspektusában explicitebb stílus

Kiknek nem ajánlom:

-Akik egy könnyedebb (fikciós) életrajzi filmre vágynak

- Akik nem szeretik a meztelenséget és a felkavaró képeket