A múlt héten két filmet is megtekintettem a moziba, méghozzá ezt a kettőt egymásután. Az egyik a Jojo Nyuszi, míg a másik a Botrány volt, az előbbi egy szatíra Hitler Németországáról, míg az utóbbi egy igaz történeten alapuló mozi a nők zaklatása és tárgyasítása ellen, ami a Fox News csatorna alapítójának leleplezése idejére kalauzolja el a nézőt. Duplakritika

Jojo nyuszi 

Hitler-paródia. Már sok elhivatott Hitler-imádó a hír hallatára is forrong a düh-től, de főleg akkor, ha megnézni a Jojo nyuszit. Taika Wititi (Hétköznapi vámpírok, Thor: Ragnaröck) legújabb alkotása egy szatíra a Hitlerről és a náci birodalomról, elképzeléseikről, hitéről.

A történet a 2. világháború végefelé kezdődik. A főszereplőnk a 10 éves Jojo, aki egy német kisvárosban lakik anyjával és aki hűen követi a náci propagandát és elhiszi, amit a führere mond. Mindazonáltal valamiféleképpen ő is kilóg, nyuszinak kezdik el becézni, mert mégsem olyan bátor (Nem mer bántani egy nyulat), mint a többiek. Zárkózottságában, pedig gyermeki képzelőerejét használva, magát Hitlert (Taika Waititi alakításában) teremti meg és beszél vele, majd adja neki a tanácsokat , hogy ne lógjon ki a többiek közül. Persze rajta kívül más őt nem látja. A kisfiú hite, pedig akkor megkérdőjeleződik, amikor a házában talál egy elbújtatott zsidó lányt...

A Jojo nyuszi humora nem mindenkinek fog tetszeni, az morbid és szatírikus. Gyerekek kézigránat hajító gyakorlatra mennek, a zsidókat gonosz lényként definiálják és közben ott van Hitler is, aki adja a "jobbnál-jobb" tanácsokat főszereplőnknek.

A humor mellett, azonban még ott van a szomorúság és egy adott szintű szépség is. A film nézése közben érzékelődött, hogy ez a 2. világháború egyáltalán nem volt vicces, ezek a morbid gondolatok, amiket a nácik vallottak összességében szomorú, de mégis vicces, ha azt nézzük, hogy ilyenben mégis hinni voltak képesek és befolyásolni több millió embert.

A vége mégis felüdüléssel, megnyugvással végződik... és szórakozással... Fellélegezhetünk, a náci korszak véget ért, ideje nevetnünk rajta, hogy amit ott látunk tényleg csak hülyéskedésnek vegyük, és ne komoly, követendő példának...

7,5/10

Kiknek ajánlom: 

- Akik szeretik a szatírákat

- Akik szeretik Waititi munkásságát

- Akik Sam Rockwellt látni szeretnék komoly, de mégis humoros szerepben

Kiknek nem ajánlom

- A nácizsmusban megrögzötten hívőnek

- Akik nem vevőek az abszurdra

Botrány

2019-ban Gretchen Carson a Fox News egyik műsorvezetője/riportere szexuális zaklatással vádolta meg a cég vezetőjét és alapítóját Roger Ailes-t, ami után további 6 nő vallotta ugyanezt, majd fokozatosan derült fény még több visszaélésre is. Az alapítót pár héttel később lemondásra kényszerítették. Ezt dolgozza fel mai másik filmem, a Botrány.

Jay Roach rendező nem ismeretlen a szakmában, ő rendezte Bryan Cranston főszereplésével 5 évvel ezelőtt a Trumbo-t is, előtte pedig vígjátékokkal próbálkozott: Képtelen kampány, Apádra ütök, de sokak meglepetésére az Austin Powers széria is az ő nevéhez fűződik, és ezek is voltak azok a filmek, amikkel bekerült a köztudatba. 

A mostani filmjéhez hasonló kaliberű színészeket tudott megszerezni, mint az előzőkhöz tette. Most Charlize Theron (Megyn Kelly), Nicole Kidman (Gretchen Carson) és Margot Robbie (Kayla Pospisil) bólintott rá az ajánlatára, Roger Ailes szerepére, pedig John Lithgow-ot sikerült megszereznie.

A Botrány cselekményének legfontosabb szálát igaz, hogy az ügy kirobbanása adta, a legfőbb szereplő mégsem a két érintett, hanem egy másik ott dolgozó műsorvezető, aki akkoriban (az elnök választás előtt) az ő rá, és a nőkre, tárgyiasító valamint szexista kijelentéseket tevő Trumppal vívott "szócsatákat". Az ok, pedig a témája: Leginkább a sok, munkahelyén szexuálisan már zaklatott nőkhöz akar szólni és megvizsgálni, hogy mi az, ami már tárgyiasítás és szexista. Ez a téma fontos is, ma már kevés film szól közvetlenül a nőkről és az őt ért szexuális visszaélésekről, csak a végeredmény kicsit szájbarágos, ahelyett, hogy mi magunk is áttudnánk élni a sérelmek súlyosságát.

A színészek alakítására azonban nem lehet panasz, közölük pedig Charlize Theron emelkedik ki leginkább: meggyőző és karizmatikus alakítást nyújt. A másik főszereplőnk Nicole Kidman azonban mintha kicsit háttérbe szorulna és nem tudja úgy uralni a jeleneteit, mint azt társa teszi. A harmadik női szereplő, Margot Robbie, pedig szintén meggyőző alakítást nyújt a feltörekvő fiatal nő szerepében.

A film összességében pedig két órára mindenképpen képes lehet lekötni, de sajnos a plusz elmarad, a karakterek ábrázolása nem sikerült teljes mértékben, az elkövető szerepét betöltő Ailes sem lett teljesen emberi karakter, mint ahogy a többiek is inkább hatnak példázatokként vagy állnak rezonőri szerepekben - amiért nem a színészek a hibásak. Azonban így is van jó pillanatai a filmnek: A leghatásosabb talán az, amikor Ailes Margot Robbie karakterén keresztül érzékelteti hogyan is működik az ő finom szavak közé bújtatott zaklatása, és hogy hogyan kezdődött valószínűleg másoknál is ez a kapcsolata; és egy kis médiakritikát is tartalmaz, ami szintén jól átjött.

A végeredmény így végül egy korrekt, de mégsem teljesen jó alkotás lett, ami valószínűleg a meghatározó "leleplező filmek" listájára nem fog felkerülni, ahol például olyan mozik találhatóak, mint a Spotlight vagy a Nagy dobás. A témája, azonban aktuális és mondhatni hiánypótló a mai filmek között.

Ajánlott sorozat a témához: A legharsányabb hang

6,5/10

Kiknek ajánlom: 

- Akiket érdekelnek a filmstúdiók és az igaz történeteken alapuló művek

- Akik egy komolyabb "női" filmet szeretnének látni

- Akik szeretik a jó alakításokat

Kiknek nem ajánlom

- Akiknek fontos hogy az üzenet hatásos is legyen

- Akik nem szeretik a média világát