KRITIKA: Kisasszonyok (2019)

2020. március 07. - Tamastur

Greta Gerwig legújabb, egyben harmadik rendezése is a nők szemszögéből nézi az életet Az eredeti ötleten alapuló, Joe Swanberggel együtt alkotott 2008-as Nights and Weekend, és a 2017-es Lady Bird után a rendezőnő Louisa May Alcott Kisasszonyok című 1868, illetve 1869-ben felvonásonként kiadott, két részes, illetve összesen négy kötetes regényéhez nyúlt. Kritika

Greta Gerwig rendezőként ismert már, de színészként kezdte karrierjét. Számos filmszerepei közül talán a legkiemelkedőbb a 2012-es "Frances Ha" főszerepe. Az utóbbi 4 évben, azonban csak egy sorozat epizódszerep és egy animációs szinkronhang szerepet vállalt. Ennek, oka az hogy belemerült a már említett rendezésbe is, amit igazán (2008-ban volt már egy film társrendezője) 3 éve kezdett meg a Lady Bird-el, amellyel nem csak Hollywood-al és a kritikusokkal ismertette meg magát ebben az új szerepben, hanem a közönséggel is, és máris egy meghatározó "női" filmessé avanzsálódott hála filmje mondanivalójának és őszinte megvalósításának.

A Saoirse Ronan (Vágy és vezeklés, Brooklyn) főszereplésével készült alkotás egy a felnőttség előtt álló tinédzserlányt állít a középpontba aki lázad és saját maga szeretné alakítani életét, közben a tinédzserléttel is meg kell birkóznia. Gerwig következő alkotásában, a Kisasszonyokban, ugyanő a főszereplő, és itt is a női függetlenség témája kapja a fő mondanivalót.

A film központi szereplője 4 lánytestvér, akik mind-mind másban emelkednek ki: Beth March, (Eliza Scanlel alakításában) a zenében, pontosabban a zongorázás szépségében, Amy (Frorence Plugh) a festészetben, Meg (Emma Watson) a színészetben, míg Jo (Saoirse Ronan) az írásban. Emellett azonban még egy fontos, említésreméltó területen eltérnek egymástól, mégpedig a személyiségben: Beth a szerény, csupa szív kislány, Amy a rivalizálós, maximalista, Meg az életét élvező, folyton mosolygó, a társasában mindig aktív lány, Jo pedig a mindenáron függetlenedni akaró, kissé makacs, de mégis gondoskodó, a családját eltartani vágyó lány. Minden női néző meg fogja találni saját magát ezekben a karakterekben.

Jo függetlensége, azonban mind négyükre jellemző. Már az eltérő személyiségek ábrázolása és a tehetségbeli különbségek is erre világítanak rá, de emellett az életüket is saját maguk alakítják, Jo azonban jobban kiemelkedik ebből a lázadó közegből. Nem akar megfelelni a kor elvárásainak (Nem szeretne változtatni könyve befejezésén, fiúsra vágatja haját, fiúsan viselkedik, nem akar házasodni), nem érzi úgy, hogy egy nőt a férfinak kellene eltartania és hogy egy adott tulajdonság csak egy nőt vagy egy férfit jellemezhet, szimplán szabad és boldog szeretne lenni megkötések nélkül, és beváltani nagy álmát.

Ezekkel pedig a feminista üzenetet hordozza magával a film, amely szerencsére egyáltalán nem tolakodó és erőltetett, sok már alkotással ellentétben. Itt érződik a munka, a kifinomultság, az odafigyelés és hogy komoly üzenetet akar közvetíteni, amit komolyan is gondol, nem a sablos-feminista vonulatot erősíti.

A négy lány együtt ismerkedik meg az élettel, a szerelemmel, a csalódással és a felelősséggel, amik formálják személyiségüket és viszik őket előre a felnőttség irányába. Mellettük még két főbb szereplőt nem említettem: A lányok anyját (Laura Dern alakításában), aki egyedül neveli őket, miután apjuk a polgárháborúba volt képtelen harcolni menni; és a szomszéd család fiú tagját Laurie-t (Timothée Chalamet), aki a lányok közeli barátjává válik.

A legkiemelkedőbb elem, ami már az előzetesből is kitűnhet, az a díszlet, a jelmez, az ezeknek is köszönhető látvány, és a zene. Yorick Le Soux nagyszerű operatőri munkát végzett, de a legnagyobb dicséretet Jacqueline Durran jelmeztervezőt és a négy fős díszletekért felelős csapatot illeti. Például a télen játszódó havas helyszínek és a báltermi jelentekre csak ráerősítettek a munkájuk, mint ahogy az otthon biztonságot és összetartást sugárzó voltára is. Ezeket Alexandre Desplat zenéje, pedig csak még érzelmesebbé vagy éppen maradandóbbá teszi.

Persze a színészi játékon is múlhat egy film sorsa. Ezért azonban nem kell aggódnunk. Ronan, Plugh és Scanlel emlékezeteset nyújt. Legfőképpen, azonban az első két színésznőnek volt nehezebb dolga (még ha talán a harmadik lány fogja belőlünk a legtöbb érzelmet kifejteni), amivel sikerült is megbirkózniuk és ezzel egy pluszt és nagyobb érzelmi töltetet adtak a mozinak. Mellettük, azonban Emma Watson (Harry Potter-széria, A szépség és a szörnyeteg) talán nem volt képes annyira árnyalni karakterét és az kicsit el is halványul, kevésbé válik megformálásában egyéniséggé Meg figurája.

Greta Gerwig rendezése is kihagyhatatlan a felsorolásból. Ő tartja össze a művet. Mindent kézben tart és egy olyan filmet alkotott, amibe nehéz belekötni: A színészek kiválasztásától kezdve a mű vászonra viteléig és egyéni nézete beleépítéséig, annak pedig hiteles, intelligens és vonzó megvalósításáig. Na és persze a forgatókönyv, az is az ő nevéhez fűződik és amit az ő kénye-kedve szerint saját látásmódja szerint át is írt.

Összegzés

Greta Gerwig legújabb alkotásában a díszletek, a jelmezek és a képek szépsége adja a finomságot és az erőt, amire az érzékeny alakítások, illetve érzelmes cselekménye csak ráerősít, Gerwig rendezése, pedig összeilleszti mindezeket. A végeredmény egy ma már sokszor negatív jelzőként használt feminista-film, feminista elemekkel, ami ugyan nem olyan intelligens, mint a Lady Bird, de viszont annál szebb alkotás. A Kisasszonyok a szabadságot, a megkötések nélküli életet hirdeti vágyakkal, álmokkal és szerelemmel.