Újra kezdenek nyílni a mozik és érkeznek a (megkésett) filmek is. Az idei év sajnos elég szűkös, ha a számukat nézzük, de ha a minőséget, akkor ez még inkább igaz. Pablo Larraín szerencsére képes volt kompenzálni ezt az arányt, legfrissebb, Ema című filmjével. Az Ema egy történet, tánccal és a testtel a középpontban, ami a Chile-ben élők problémáira is reflextál, de ezek mellett ugyanennyire univerzális témákat is érint. Kritika

Pablo Larraín rendező, a filmjeiben szinte mindig szülőhazáját teszi a cselekmény helyszínévé és nekik próbál szólni (No – 2012; A klub – 2015; Neruda – 2016) - ez alól az egyetlen kivétel a Hollywoodban készült Jackie (2016). A tavaly a Velence-i Filmfesztiválon, itthon pedig a múlt héten debütált Ema is ezek sorát gyarapítja.

A politika kérdések fejtegetése és a történelmi események bemutatása helyett a rendező most ismét egy társadalmi réteget választott és egészében, univerzálisan beszél a családi, gyermeknevelési és szexuális problémákról – mindezekről a tánc nyelvén.

A címszereplő Ema, a férjével Gastonnal örökbefogadott gyermeküket egy baleset után visszaadják az intézetnek. A nő a cselekedetét hamar megbánja, és mindenáron vissza szeretné kapni „fiát”. Ehhez pedig a testét veti be – többféleképpen is.

A tánc egyenlő a mozgással, a mozgásainkkal pedig sok mindent elárulunk önmagunkról, lehetünk akár egy triviális szituációban is. Larraín számára a test és a tánc válik a kommunikáció eszközévé, és fejezi ki velük főszereplője lelki állapotát.

A hipnotikus hangulat, a lüktető zene, az uralkodó színek (vörös, a kékes, rózsaszínes és a fehéres-sárgás színek) és persze a tánc kombinációja egy különleges atmoszférát teremt. A férfi és a nőket meghatározó színek és azok árnyalatainak használata pedig még Ema androgün (férfi és női tulajdonságok kettőssége) karakterét is nagyon hatásosan kifejezik.

Ha már a címszereplő. Mariana Di Girolamo nélkül sehol nem lenne a film. Az ezelőtt inkább szappanoperákban szerepet vállaló színésznő elképesztő erővel jeleníti meg, tudatos és akaratát mindenáron elérő karakterét. Végig is uralja a vásznat, még ha úgy tűnik, motivációit csak az elkeseredettség indukálja.

Összegzés

Úgy néz ki Larraín újra az Egyesült Államokba tart – ha persze összejön a következő két projektje – de elmondható, az Ema-val egyedi és különleges búcsút vett (remélhetőleg ideiglenesen) szülőhazájától. A hipnotikus hangulata mellett stílusával, valamint főszereplője kiszámíthatatlanságával és "vonzóerejével az Ema az év eddigi szűk létszámú filmes felhozatal egyik fontosabb alkotásává léphet elő.

7,5/10