Charlie Kaufman a párkapcsolatok, a magány, a válságos kapcsolatok és a depresszív magatartások nagy elemzője. A forgatókönyvíróként jegyzett 1999-es John Malkovich-menet és a 2004-es Egy makulátlan elme örök ragyogása is már nagyrészt az ő vízióit, valamint technikáját mutatták meg, ami a későbbi, már általa rendezett is alkotásokban érhető tetten.

A "szabadabb kéz" a megvalósításon is meglátszott. Még mélyebb, még lassabb, még nyomasztóbb és még elgondolkodtatóbb mozikkal tesztelte a nézőket. A második mozifilmje, a 2015-ös Anomalisa valószínűleg egy ideig a kulcsfilmje marad magányos, elszigetelt bábszereplőjével. Az idei, "csupán" a Netfixen debütált, "A befejezésen gondolkodom", pedig úgyszintén egy izgalmas kitérőt ígér számunkra.

Az Iain Reed 2016-os regénye alapján készült feldolgozás egy párral indít, ahogy a hóviharban egy kocsival utaznak a férfi családjához bemutatni barátnőjét nekik, miközben a nő a fejében kommentálja a történteket és saját maga érzéseit.

A találkozó kimenetele nehezen eldönthető, hogy jóra vagy rosszra sikerült-e, az oka ennek, hogy furcsa dolgok történnek: A nő neve is mindig változik a foglalkozásával együtt, ahogy mesélnek róla vagy ő mesél magáról, a férfi, Jake szülei, pedig egyszer 50-60 év körülinek, máskor, pedig már 80-90 év közötti megviselt időseknek néznek ki. A házat elhagyva, az utolsó 40-50 perc még ennél is több megválaszolatlan kérdést tartogat.

Kezdjük az elején. A befejezésen gondolkodom egy nagyon megosztó mű, és lesz azoknak is, akik megtekintik. Egy mély párkapcsolati drámának indul, ami a szakítás lehetőségét vetíti előre, mindeközben művészfilmes filozofalgatásokat is kapunk. Látszódik, hogy a pár között kommunikációs problémák rejlenek, de a depresszivitás is érződik a légkörben mindkét fél részéről (. pl. a John Cassavetes film elemzésével ez pontosan meglátszik). A komolyabb, őket érintő témákról, azonban nem mernek beszélni.

Azért csak "tűnik", mert a könyv végső kimenetének részletit, vagy legalábbis pár részletét beleolvashatjuk a képekbe, ami mellett teljesen univerzális megfejtést nem igen találunk, hanem teljesen más olvasata is lehet az egésznek. Ez a megválaszolatlanság szándékosnak is látszódik, mert amit kapunk az érzéseinkkel játszik és mintha egy ember fejében játszódó folyamatokat írná le (Vagy talán pont a valódi Jake karakterének személyisége az egész filmben történtek?). De több olvasta is lehet még: A magányfilmjeként is lehet rá tekinteni, de a végső jelenetek pozitív olvasatokat is képesek lehetnek belőlünk "kicsikarni", de mint pszichológiai "kalandként" is kitűnő alannyá válhat a tanoncoknak.

A szereplők játéka, pedig átszellemült és nagyon kifejező. A környezetre sem lehet panasz, a kamerakezelés is képes az érzelmeket és a bezártságot megjeleníteni, amit a folyamatos közeliekkel képes megtenni, a stílusváltások hirtelensége, azonban hathat furcsán, csakúgy mint a történések bonyolultsága is ide sorolható.

"A befejezésen gondolkodom" egy adott lelki állapotban lehet képes igazán nagyot ütni, másokat azonban teljesen elijesztheti lassúságával és látszólag teljesen inkoherens jeleneteivel. Én olvasatomban Charlie Kaufman legújabb műve egy egyedi filmélményt biztosító, elgondolkodtató és összetett munka, aminek jelenetit fellehet használni a film különféle értelmezéséhez. Néha, ilyen, elgondolkodtató művek is kellenek, a gondolkodás, pedig sohasem árt!