Az Oscar-gála vészesen közeleg, már csak egy hetet kell rá várnunk és kiderül ki, vagy kik győzedelmeskednek idén. A legtöbb nominációt a Mank szerezte, szám szerint 10-et, míg sokan 6-al büszkélkedhetnek. Többek között A chicagói hetek tárgyalása is, amiről már korábban Itt írtam az 'éllovas" Mank-el egyetemben. A következőkben, pedig egy további, egy kicsivel hosszabb csokrot szedtem össze az Oscar-díjban is érdekeltek, eddigi Rövid- illetve Villámkritikáiról, azok közül, amiket a Facebook oldalamon közzétettem. Az értékelések tartalmi és hosszbéli különbsége, valamint a csapongóbb felépítés is ennek a különböző típusoknak (Rövid, Villám stb.) róható fel.
.
.
.
Better Days (2019)
.
Idén, történelmük során harmadik alkalommal Hongkong is képviselteti magát az Oscar-gálán. Derek Tsang a Legjobb Nemzetközi Film kategóriában jelölt Better Days (eredeti címén: Shaonian de ni) című filmje már témaválasztásával jelezte, hogy komoly szándékai vannak.
.
Az iskolai "Bullyng"-ot számos alkalommal dolgozták már fel, például itthon is egy-két alkalommal (legjobban sikerültebb példája talán Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod című filmje), most egy ilyen darab az ázsiai országrészről is kikerült a „vérkeringésünkbe” - Az Oscar jelölésnek hála, pedig a nemzetközi „vérkeringésbe” is.
.
Egy lány öngyilkos lesz szinte az iskola szeme láttára, egy másik lányon keresztül pedig röviden megismerjük az előbbi, iskolatársak által terrorban tartott életét és magát Chen Nian-t (Dongyu Zhou) is, aki a történések főszereplőjévé válik.
.
Ő is kivan téve a folyamatos zaklatások és megaláztatásoknak, és bár ugyan segítséget próbálnak nyújtani neki a tanárai, illetve később a rendőrség, de érdemlegesen nem történik sok változás. Később, pedig megismerkedik a rossz utat választott Xiao Beivel (Jackson Yee), aki egy új világot mutat és az esetleges boldogságot próbálja megteremteni neki. Majd a cselekmény előrehaladtával kapcsolódik be a rendőrség…
.
A látottak egyik legnagyobb erénye, hogy hús-vér karaktereket látunk. Ugyan szimpatizálni a főszereplőkkel szimpatizálunk, mégsem tökéletesek, ők is követnek el hibákat, amik arra is rámutatnak, hogy egy ügyre mennyire fontos több látószögből is rátekintetni, még ha az egyik félnek egyértelmű is a bűnössége.
.
„Az iskolában vagy téged bántanak, vagy te bántasz másokat” kijelentés ugyan nem minden intézményre igaz, de sajnos rengeteg helyen valóban áll a későbbiekben elhangzó mondat. A problémára megoldást a film sem igazán tud találni, de a válaszában mégis kiemeli, hogy tenni kellene valamit, de sok esetben vagy az iskola, vagy a rendőrség – esetleg mindkettő – nem képes rá. Pár apró és temérdek jelenetében, pedig a kicsiny gesztusok, illetve a kapcsolatok fontosságára is rá világít, de számos alkalommal a fiatal társadalom közönyösségét is piedesztálra emeli.
.
Tsang filmje nemcsak ezeket az egyetemes problémákat járja körül, hanem a kínai rezsim, - amely Honkong függetlenségét folyamatosan csorbítja – többek között az oktatás politikájában megbújó hibáit is képes terítékre hozni, még ha teljes mértékben nem is állított/állíthatott fel negatív képet az országra nézve, így a stáblista előtti feliratok a pozitív, az állam a probléma kiküszöbölésére elért sikereivel zárul.
.
ÖSSZEGZÉS
.
A Better Days egyenesen folyó cselekménye fordulatokban nem igazán gazdag és a vége is túlnyújtott, olyan erővel pedig talán nem képes hatni, mint amennyire képes lehetett volna, mégis egy fontos, pesszimizmusa ellenére vagy pont az miatt, pedig részletesebb, intimebb és a maga nemében hangulatos filmet kapunk.
.
Értékelés: 7,5/10
.
Jelölések: Legjobb Nemzetközi Film
.
.
.
.
A metál csendje (2020)
A filmből látott képsorok, a zúzós kezdése és a metál zene első pár percnyi dübörgéséből még az lehet az első benyomásunk, hogy egy kőkemény, drogokkal és nőkkel teli utazásra invitálhat a Sound of Metal, de ha csak ránézünk az alkotói listára, láthatjuk: Darius Marder rendező és testvére, Abraham-en kívül ott van a forgatókönyvírók között az a Derek CIanfrance, aki többek között olyan alkotások rendező-írójának mondhatja magát, mint a Kék Valentin vagy a Túl a fenyvesen.
Nem kell sokat várnunk míg kiderül, a történet középpontjában egy metál banda dobosa Ruben (Riz Ahmed) áll, akinek a túl nagy megerőltetés hatására folyamatosan romlik a hallása, ezt pedig nehezen képes feldolgozni, végül barátnőjére Lou-ra (Olivia Cooke) hallgatva egy olyan táborba érkezik, ahol segítenek elfogadtatni magát helyzetével és saját magával.
Darius Marder filmjére a legjobban a one-man show kifejezés állna, ha nem egy lassú folyású személyes drámáról beszélnénk. Ezért inkább hagyjuk a "show"-t, de ne felejtsük el a "One man"-t. Ez a "One man", pedig Riz Ahmed, aki olykor elementáris erővel tudja az indulatból fakadó tetteit kimutatni, olykor pedig dráma vénáit érzelmességével együtt teljes természetességgel, karakterével szinte együtt élve képes a vászonra vinni.
Szereplője lelki küzdelmein kívül többről is szó van még itt nem is igazán a felszín alatt rejtőzködve. Rengetegszer Ruben szemszögéből nézzük az eseményeket, már úgy értve, hogy tényleg annyit is hallunk amennyit ő, törekedve a legreálisabb megvalósításra. Ez sikerül is az alkotóknak, és végeredményben olyan hatást kelt a film, amely által a társadalom ezen rétegeit egészében ismerhetjük meg, jobban elfogadva őket és akár tanulva tőlük.
A Sound of the Metal az idei év egyik meglepetés filmje, ami érzékeny karaktervezetésével, témája, valamint választottja helyzetének teljes tiszteletével egy olyan filmet vitt a Netflix képernyőire, ami főszereplője mellett, technikai megoldásainak is hála sokat segíthet a hallás sérültek könnyebb megértésében.
Értékelés: 8/10
.
Jelölések (6): Legjobb Film; Legjobb Eredeti Forgatókönyv; Legjobb Férfi Főszereplő (Riz Ahmed); Legjobb Férfi Mellékszereplő (Paul Raci); Legjobb Vágás (Mikkel E. G. Nielsen); Legjobb Hang (Nicolas Becker, Jaime Baksht, Michelle Couttolenc, Carlos Cortes és Philip Bladh
.
.
.
.
WolfWalkers (2020)
A tenger dala rendezője újabb mesével ajándékozta meg a nézőket, de míg ezt 6 évvel ezelőtt a moziszékekben ülők számára tette, most csupán a TV készülékek elé "kényszerülteknek" tudta eljuttatni (moziban igaz kijött még novemberben, de azt csak limitált számú helyszínen lehetett megtekintetni).
Tomm Moore és társa, Ross Stewart animációs filmje az 1600-a évek Írországában játszódik, és egy városban, akik a közeli erdőt szeretnék megtisztítani a farkasoktól, hogy a favágók nyugodtan tudják vágni a fákat. A történet főszereplője, pedig az álmodozó, vadásznak készülő lány, Robyn és a Sean Bean által megszólaltatott apa, Bill.
A WolfWalkers szépen lassan építkezik fel megismertetve a világot és a mesebeli szereplőit, pár szép jelenettel és szabadságot kikiáltó üzeneteivel, amikor is végre révbe ér, és az összeállt építőkockák érzelmes és megható pillanatokban csúcsosodnak ki.
Ugyan A tenger dala bravúrjához nem képes felérni, így is egy bravúros teljesítményt tud letenni az asztalra ez a mű. Aranyos és szerethető világa, aranyos és szerethető karaktereivel gyönyörű egyveleget képes létrehozni, amit a sötét karakterek és a sötét magatartások hatásosan ellenpontoznak, és amik végül a való élet egyes problémáit is felszínre képesek hozni.
A WolfWalkers egy olyan film, amit kár lenne kihagyni. Egy szép és megható történettel gazdagodik az, aki ad neki egy esélyt.
Értékelés: 8,5/10
.
Jelölések: Legjobb Animációs Film
.
.
.
.
Tenet (2020)
Christopher Nolan jött, látott és… sikerült gondolkodásra késztetni. De győzni azt nem teljesen tudott...
A Dunkirk után most ismét a névjegyéhez számító csűrés-csavaráshoz fordult, amit hát nagy sikerrel teljesített is, de már talán kicsit túlzásba vitte azt. A ritmus a második felében lüktető és a feszültség is be tud hálózni, az alapötletet is jól kivitelezték Nolanék, az apró buktatói miatt mégsem tökéletes mozi a Tenet.
Az említett túlzás, a történetben kicsit nehezen követhető első fele, a karakterek és mellette pedig a színészek szolidsága sem teszi annyira emlékezetessé az összhatást, de így is nagyon jó mozi kerekedett ki belőle, amit könnyedén lehet élvezni, de nem szabad egy új Eredetet várni tőle.
Értékelés: 7,5/10
.
Jelölések (2): Legjobb Látványtervezés (látványtervező: Nathan Crowley; díszletberendező: Kathy Lucas; Legjobb Vizuális Effektek (Andrew Jackson, David Lee, Andrew Lockley és Scott Fisher
.
.
.
.
Az apa (2020)
Florian Zeller első nagyjátékfilmes rendezésével kemény fába vágta a fejszéjét. Az időskori demenciáról filmet készíteni meglehetősen sok buktatóval járó feladat, a hitelesség és az alakítások is megkövetelik a kiforrottságot, arról nem is beszélve, hogy az érzelmek is túlcsordulhatnak a realitás kárára.
Azonban ezeket a buktatókat sikeresen áthidalja a forgatókönyv és a rendezés, még ha így is elég erős a szentimentális töltet. Az idős öregúr, Anthony (Anthony Hopkins) és olykor az őt ápoló lánya szemszögéből elmesélt sztori igazából egy pár szereplős kamaradráma. Egy kamaradráma, ami az időskorról vagy/és a mentális betegségekről szóló alkotásokhoz viszonyítva újítással is tud szolgálni.
Ez az újfajta nézőpont, pedig a történetvezetésnek köszönhető, mivel a cselekményből mi is 95%-ban annyit látunk és tudunk, mint Anthony. Mi sem tudjuk mi az igaz, mi nem, vagy, hogy tényleg így volt-e, vagy sem az adott eset. Ezzel sikeresen érik el az azonosulást és hozzák hozzánk közelebb a karaktert, bújtatnak egy máig gyógymódra váró betegség szenvedőjének bőrébe. Bár azt hozzá kell tenni, néha túlzásnak is érződnek a hatásteremtés előnyét szolgálva.
A játékidő javában azonban nagyon nem. Sőt! A kicsit érzékelhető színpadiasság, a szereplőkből érződő őszinteség, a precíz és illeszkedő zenehasználat, valamint az empatikus megközelítésnek hála még jobban elkapjuk a fókuszt. És itt jön a film legerősebb pontja. A színészi játék. Anthony Hopkins egyszerűen magával ragadó a szó „emberi” értelmében. Olyan hiteles és természetes a dühe, a bizonytalansága és kétségbeesésének váltakozásai során, hogy beleborzong az ember annak láttára.
A Kedvencért Oscar díjra jutalmazott Olivia Colman úgyszintén magasan teljesít. Az apjáért mindent odaadó, jószívű asszony szintén az érzelmek több skáláját mozgatja meg, de mégis a hétköznapokban is szívvel-lélekkel szeretteiért gürcölő középkorú nő a mi világunkban is megtalálható párjává nemesedik.
És most jön képbe a már megemlített érzelmesség. Az apa igaz képet igyekszik festeni, de hogy célját is elérje, - miszerint ne csak, hogy megismerjük, de empatikusak is képesek tudjunk lenni a betegséggel - az érzelmünket is erősen megdolgoztatja a már-már sokszor horror filmeket emlékeztető jeleneteivel, illetve őszinteségével, közvetlenségével és fájdalmaival.
ÖSSZEGZÉS
Az apa és Anthony Hopkins az elején megfog, majd beránt és a stáblistáig nem ereszt el. Közben látunk, hallunk, kérdezünk, kételkedünk és persze érzünk. Ami utóbbi szerencsére nem nehéz. Florian Zeller első filmje egy nagyon szép, empatikus alkotás, amely az ebben a betegségben szenvedők és azok szeretteinek fájdalmáról is mesél, a végén, pedig minket is összetör.
És persze egy hattyúdal... Egy kiemelkedő színész hattyúdala, aki előre láthatólag nem fog Oscar díjjal hazatérni az áprilisi ceremóniáról, de nagyon is megérdemelné. Csakúgy, mint Olivia Colman… Egy fontos darab született, ami nem szórakoztat, de annál hathatósabb segítséget nyújt: elgondolkodtat és tanít.
Értékelés: 8,5/10
.
Jelölések (6): Legjobb Film; Legjobb Adaptált forgatókönyv; Legjobb Férfi Főszereplő (Anthony Hopkins); Legjobb Női Mellékszereplő (Olivia Coleman); Legjobb Látványtervezés (látványtervező: Peter Francis; díszletberendező: Cathy Featherstone); Legjobb Vágás (Yorgos Lamprinos)
