Pókember: Nincs hazaút, Zhang Yimou "Az utolsó út"-ja, egy megrendítő tini dráma a trauma feldolgozásról, Asghar Farhadi iráni modern valósága és a friss Oscar-díjas Chloé Zhao felemás megítélésű képregény adaptációja is szóba került az elmúlt hetek-hónapokban írt kritikáimban. Ezeket most csokorba szedtem.
RÖVID KRITIKÁK
Pókember: Nincs hazaút (2021)
Az MCU (Marvel Cinemtic Universe) 4. fázisa tavaly vette kezdetét a Fekete Özveggyel, de Jon Watts Pókembere nemcsak, hogy negyedik a sorban, hanem egyben rekordot is állított fel, mivel a negyedik Marvel mozi is 2021-ben. A karácsonyra beköszönt harmadik Peter Parker-kaland pedig mindent meg is tett, hogy méltó legyen a rekordhoz. Na meg persze a rajongókhoz!
A rendező maradt, a főbb szereplők is maradtak, a meglepően lezárt Pókember: idegenben, pedig folytatódott! A kalamajka után tanácstalan és kétségbeesett Peter (Tom holland) barátai sorsának érdekében Doctor Strange-t (Benedict Cumberbatch) keresi fel, viszont ez még több kalamajkát hordoz magában, mivel a multiverzummal babrálni azért nem gyerekjáték!
A multiverzum persze a képregénynek is meghatározó része, de a filmvásznon is hallatott már magáról, méghozzá nem is olyan régen (2018-ban) egy ötletes, látványos és eseménydús animációs filmben a Pókember: Irány a Pókverzum!-ban. A több párhuzamos univerzumokból érkező „vendégeket” - az új mozi esetében „ismerősöket” – azonban most már hús-vér szereplőkkel is láthatjuk!
És dübörög is a fanservice! A régi pókember filmekből megismert karaktereket és utalásokat dögivel kapunk, kicsit talán sokat is, viszont élvezni biztosan élvezni fogjuk őket. A kicsit bugyutább, de azért szórakoztató humor maradt és ezzel fűzték át ezeket a szcénákat is. A végeredmény, azonban nagyon könnyen mosolyt csal az arcokra.
Na, de azért drámai szálakat is érint a cselekményt. Látunk megható pillanatokat, látunk szép pillanatokat, de a komolyabb tanulságoktól sem riadnak vissza a készítők, még ha ezek bizonyos keretek közé szorulnak (Figyelnek rá, hogy a szórakozásé legyen a főhangsúly). Peter Parkeren a lelki nyomás sem volt ilyen nagy korábban, dilemmák elé is kerül, amik javában határozhatják meg életét, illetve személyiségét.
A Nincs hazaút egy látványos, vicces és nosztalgikus darab a Marvel-vasúton. És bizonyára rengeteg rajongó számára emlékezetes is, de nem csak a temérdek fanservice miatt, hanem mert tényleg egy nagyszerűen sikerült állomása a Marvel moziverzumnak. Következzen hát a folytatás… négy hónap múlva… A legújabb Doctor Strange-el (Doctor Strange az őrület multiverzumában)!
Értékelés: 7,5/10
Spencer (2021)
Pablo Larraín megmutatta a Jackie-vel pár évvel ezelőtt, hogy ért a szavak nélküli, képekkel, reakciókkal, díszletekkel és érzelmekkel megjelenített személyes drámák bemutatásához, amit az azt követő, hazájában forgatott nagyszerű Ema is bizonyított.
Legújabb alkotása a Spencer inkább az előbbihez hasonlít, főleg, ha azt nézzük, hogy mindkettő esetében önéletrajzi filmről beszélünk és hogy még inkább, csakis kizárólag főszereplőjére fókuszálnak abban a pár napban/hétben, amiben cselekményük játszódik.
Larraín most Diana hercegnő, Wales királynéjának három napját mutatja meg, abban az időszakban, amikor elváltak férjével és nagyon nehéz súly nehezedett rá a királyi család szabályai és elvárásai miatt. Mellette, pedig férje hűtlenségének árnya is kísérti.
A Spencer esetében azonban, mint ha túlzásba estek volna az alkotók. A ruhák, a beállítások a totálok nagyon szépek, a mélységi tartalom viszont több esetben már túl sok. Nagyon sulykolni akarják az alkotók a Diana érzelemvilágát, de ez sokszor a visszájára fordul és unalmasak lesznek a látottak. Viszont a múlt, a régi élete, az ezutáni vágyódást (Erre utal a Spencer cím is, a múltra) sikerült drámaian és hatásosan átadni, csakúgy, mint a jelenkori nehézségek is átélhetőek.
Kirsten Stewart a főszerepben, pedig új oldalát is megmutatta, nehéz feladat elé állították, de érdemlegeset nyújtott, még ha talán többször ő is kicsit sokat akart volna markolni az Oscar-díj kedvéért.
A Spencer összességében egy szomorú, pár esetben horrorisztikus személyes dráma a jelenben való kiúttalanság, kilátástalanság érzésével, a múlt után vágyódás és az elmúlt szép élmények fájdalmaival, ami történet végül félsikerrel végződik: Technikai szempontból szépre és nagyszerűre, tartalmi szempontból fájdalmasra, átélhetővé (részben a színészi játéknak köszönhetően), viszont kissé túláradóra és unalmasra.
Rossz filmről, azonban egyáltalán nem beszélhetünk, csak olyanról, amiben több potenciál is benne volt. De a díjszezonban valószínűleg hallunk még felőle.
Értékelés: 6,5/10
VILLÁMKRIKÁK
Az utolsó út (1999)
Egy nagyon egyszerű történet, egyszerűen elmesélve. Egy fiú a városból leutazik szülei kis falujába miután megtudja, hogy apja, a község nagyrabecsült tanára elhunyt. Anyja még egy utolsó útra szeretné vinni férjét, amiben fia támogatja, még ha szokatlannak is tűnik számára a feladat. Egy fénykép által azonban felelevenedik benne a környéken sokak által ismert fiatalkori szerelmük története…
És igen, Zhang Yimou filmjének az egyszerű cselekménye róható fel hibának, amit úgy mesél el, ahogy ezt sokan tennék, de mégis amit ezek köré, illetve ezekbe a jelenetekbe ékel, na az amit nem sokan tudnának így véghez vinni.
Mert Az utolsó út annyira gyönyörű és annyira fájdalmas is egyben, hogy az már a könnycsatornákat teszi próbára. A karakterek helyett is inkább a képek (nagytotál, kistotál, amerikai plán, lassított felvételek), az ódai zene és az emberi reakciók, illetve pillantások beszélnek, amelyek olyan gyermeki naivitást, szépséget és őszinteséget kölcsönöznek ennek a szerelemi történetnek, hogy a képernyőn megbújó érzések, cselekedetek és fájdalmak könnyedén megszólítják nézőjét.
De a rendező ehhez is ért legjobban, a képekkel és zenével való kommunikációhoz. Ezek most nem a kilátástalanságot és a bűntudatot (A vörös lámpások), nem is az élet fájdalmait és szépségeit mesélik el (Élni), hanem ez az igaz szerelem tisztaságának, ártatlanságának valamint szépségének képkockái… És persze dallamai.
Értékelés: 8,5/10
The Fallout (2022)
Az HBO Max legújabb filmje az Egyesült Államokban, ha nem is mindennapi, manapság egy elég gyakori eset feldolgozhatóságának kérdéséről és az egyénen okozott lelki sérüléseket járja körbe. Ami téma nem más, mint az iskolai lövöldözések.
A nagy részben a laza fegyvertartási szabályok okozta, többször tragédiába torkolló eseményeknek a száma tavaly a 34-et érte el az országban, míg 2018 óta ez összesen 92. Így nem meglepő, sőt létfontosságú is volt egy olyan szemszög, ami az áldozatoknak, az eseményeknek közvetlen átélőinek segít a trauma feldolgozásában.
A The Fallout (igazából két) 16 éves női főszereplőjének élete is egy ilyen esemény után borul a fejetetejére. A nagyszerű színészi alakításoknak, valamint az érzékeny és empatikus téma kezelésének köszönhetően Megan Park elsőfilmje egy sokkolóan hatásos élmény, amely rengetegszer pont némaságával üzen.
A feldolgozás teljes mértékben lehetetlen, de a törődés és a problémák őszinte kibeszélése elengedhetetlen a javuláshoz és ahhoz, hogy tovább haladjon az életünk. Ezt őszinte és többször is megható képsorokkal ábrázolja a direktor, mint azt is, hogy a lelkekben milyen látható vagy csupán érzékelhető törést okoznak.
De Jenna Ortega és Maddie Ziegler teljesen átszellemült játéka is közel hozza a nézőket a szereplőkhöz, akik tökéletes választásnak bizonyultak a szerephez. Na, de ez a film is tökéletes választás azoknak, akik tartalmasan szeretnének eltölteni egy másfél órát és kicsit komolyabban gondolkodni az életről.
Értékelés: 7,5/10
(A magyar premier az HBO Max Magyarország indulása után várható, amely már hivatalosan 2022. március 08-án indul.)
Cry Macho (2021)
Clint Eastwood 91 évesen sem áll le. Most is a rendezés mellett a három évvel ezelőtti "A csempész"-hez hasonlóan a főszerepet is magára öltötte. De hozzá és a cselekmény szintjén a legközelebb álló 2008-as Gran Torino-hoz képest most kissé vérszegény végeredménnyel.
A történet és a tanulság is hasonló a 13 évvel ezelőtti munkájához. Itt most egy kiöregedett és a múltja miatt rodeós karrierjében megcsömörlő férfit játszik, akit főnöke arra kér meg, hogy hozza haza fiát az anyjától, Mexikóból. Az útja során, azonban mélyebb kapcsolatot alakít ki a fiúval, akit fontos leckékre próbál tanítani.
A film legnagyobb problémái, hogy ugyan vannak kellemes percei mégis kicsit túlcsordulnak benne az érzelmek, ami egy kis idegenség érzetet kelt, de a történet súlya is, részben emiatt, részben más dramaturgiai problémák miatt (1-2 esetben a színészi játék, a túlságosan leülő cselekmény, a megkérdőjelezhető döntések) sem ütik meg a legjobb Clint Eastwood-mozik színvonalát.
A Cry Macho ugyan egyszer még élvezhető kis darab, de már ekkor feltűnhetnek hibái és a direktor előző munkáihoz képest hiányzó plusz elemek, aminek hatására a "nagy öreg" folyamatosan a szakma elitligájában tudott maradni.
Értékelés: 5,5/10
A hős (2021)
A mai közösségi média működésének finom, a cselekménybe tolakodásmentesen beszűrődő, mégis igaz és elkeserítő leképezése Asghar Farhadi legújabb munkája. Mert ott már nem egyedül vagy. És ha ott egy állítás elhangzik, az futótűzként is terjedhet, igaz az vagy nem igaz.
Rahim története csodába illően veszi kezdetét és az emberséget, a jóhiszeműséget, a jóság fontosságát hirdeti, hogy a film második felében rávilágítson a kicsinyes emberi jellemekre, az igazságtalanságokra és a nem feltétlenül rosszakaratú, csak az interneten keresztül plasztikusan látó tömeg működésére.
De elsősorban tanmese „A hős”, ami egy valamit keményen az eszünkben tart: A mindenkori felelősségteljes és körültekintő döntés fontosságát, főleg ebben a technológiák uralta világban, ahol egy másodperc alatt megváltozhat az emberek megítélése rólunk.
Értékelés: 8/10
Örökkévalók (2021)
A frissen Oscar-díjban részesült (Legjobb rendező) kínai származású Chloé Zhao képregényfilmje fölött nagy volt a felhajtást. Köszönhetően a Nomádok földje sikerének (3 Oscar-díj, köztük a legjobb filmnek járó aranyszobrocska) és Zhao tehetségének. De igaz, ami Igaz az Örökkévalók forgatása előbb ért véget...
… És talán jobb is, ha ebből indulunk ki. Igaz számos ponton látszódik valamilyen szintű hasonlóság (A gyönyörű tájak és a jelmezek viszonylagos részletessége), de a végeredmény nagyon eltérő. A rengeteg karaktert nem sikerült kibontani, a kémia szinte teljességgel hiányzik, ebből kifolyólag pedig a poénok is hatnak inkább kínosnak, mint humorosnak.
Azt hozzá kell tenni, hogy a végére kicsit erősödik a film, de ez sem menti meg a temérdek hatásvadász pózokkal tarkított egésztől, amivel kb. 10 percenként szembesülünk a játékidőben. Az meg sajnos csak mellékes, hogy így a történet is súlytalanná válik, pár motiváció pedig kérdésessé. Persze megkapjuk a MCU első szexjelenetét is két szuperhős között, de ez azért senkit sem fog kiengesztelni.
Az Örökkévalók Chloé Zhao bemutatkozása a Marvel univerzumban, amiből kijöhetett volna egy egzotikus szépségű és bölcs képregény mozi, helyette azonban egy külsőleg elismerhető, belülről mégis rengeteg problémával működő egész született. Kár érte...
Értékelés: 4,5/10
Utolsó éjszaka a Sohóban (2021)
Edgar Wright ismét hozzá az átlagnál elvontabb stílusát és a bizonyítja a műfajokhoz való sokszínűségét. Egy horror-vígjáték (Haláli hullák hajnala), egy képregényfilm (Scott Pilgrim a világ ellen) és egy heist film (Nyomd, bébi, nyomd!) után egy pszichothriller-horror sztorira eset a sor.
Thomasin McKenzie (Jojo nyuszi) nagyon meggyőző és érzéseit is hathatósan adja át a vásznon a divatszakmába készülő, de mentális problémákkal küszködő diáklány szerepében. A londoni iskola és új lakhelye azonban még jobban kizökkenti eddig sem könnyű életéből. Álmában, egy a 60-as években éppenséggel a szobájában élt fiatal lány (a Vezércselből is ismert Anya Taylor-Joy megnyerő, olykor félelmetes, de empátiát kiváltó alakításában) estéjeit követi nyomon.
Az Utolsó éjszaka a Sohóban végeredményén érződik, hogy valami kicsi hiányzik ahhoz, hogy egy Edgar Wright-kultfilmmé váljon, mégis beszív és atmoszférája, (részben a stílusos és kiválóan kiválasztott zenéknek, részben a helyszínek részletes és kifejező hatása miatt, élen a lebujokkal, a sötét 60-as évek feelinggel és a vöröses-kékes sötét színekkel), valamint színészei kiváló alakításai (meg persze forgatókönyve) révén így is egy nagyszerű alkotássá képes összeállni, amit meleg szívvel lehet ajánlani a baráti társaságokban. Persze nem a gyerekek számára...
Értékelés: 7,5/10
Dűne (2021)
Kissé döcögős kezdet Denis Villeneuve-től, mármint cselekmény szempontjából. A két epizódra tervezett Frank Herbert regény adaptáció első állomása a karakterépítésre és bemutatni kívánt világa részletesebb kibontására koncentrál inkább.
Igaz az előbbi eddig még kevésbé sikeres (hiába a bő 2 és fél óra játékidő, ez egy Dűne adaptációnak kevés a karakterek bemutatására) az utóbbira azonban, ha van is panaszunk, jó irányba halad. Ezek közé tartozik az is, ami a film fő vonzereje, és ez nem más, mint a látvány. Az Arrakis gyönyörű totálokkal való bemutatása első osztályú (amiken olykor kicsit többet is elidőzik a kamera) és az itt élő nép, valamint a filmbeli világ működését (pl. politikai szálak, a "kiválasztott" és a látomásai) is sikerül annyira megmutatni, hogy az felkeltse az ember érdeklődését.
Lehet mondani a Dűnére, hogy unalmas, én inkább azt mondom, hogy türelmesnek kell lenni vele. Az eddig látottak igaz nem mozgalmasak, de szépen lassan beindulnak a szálak. Villeneuve egy két epizódos mozit készít, ami egy egész filmként funkcionál majd, ebben a tudatban, pedig még a történetünk felénél járunk.
Értékelés: 7,5/10
